A coaching demokratizálódása

2023. 06. 06.

Történelme során a coaching kilépett a felsővezetői irodák falai közül, és az élet szinte minden területére betette a lábát. A módszer terjedése, sokszínűsödése úgy tűnik, nem visszafordítható és nem megállítható: így érdemes megfontolnunk, merre is haladunk, mit alakíthatunk ezen az irányon, mire érdemes ügyelni a fejlesztés során. 

A coaching szó – mások tanulásának, munkavégzésének támogatására – már a 20. század első felében felbukkan, s mai értelemben vett indulását a kilencvenes évekre szokás tenni. Ekkor és eredetileg a felsővezetők négyszemközt zajló támogatását jelentette, elsősorban a felelős döntéshozatal területén. Nem sokkal később pedig már az egyének, csoportok és szervezetek fejlesztésére alkalmas eszközt vagy szettinget értettünk alatta – főként a munka kontextusában. Azóta még ennél is szélesebbre tárult a módszer alkalmazási területe, a módszertani és szakmai sokszínűség is: a 2010-es évek felhozatalát vizsgálva inkább ernyő- vagy konténerfogalomnak nevezhetjük. Terápiás és tanácsadói megközelítések és területek jelennek meg sorra “coaching” szóval kombinálva. Valójában ma már csak megközelítő elképzelésünk lehet arról, mit csinál tulajdonképpen az, aki azt mondja magáról, hogy coachingot alkalmaz.

Mit csinál egy coach?

Mi a hasonlóság mégis ebben a sok coachingirányzatban, amiért okkal nevezhetünk valamilyen eljárást coachingnak? Képzéseken és szakmai párbeszédekben szívesen használom az alábbi leírást – abban a hitben, hogy a benne megfogalmazott elemekre valamennyi irányzat képviselői szívesen rábólintanának. 

A coaching az ügyfelet az általa remélt előrelépésben partneri beszélgetésben az interakció eszközeivel és az egészség kontextusában támogató folyamat. 

A nagyon komolyan vett, tiszteletteljes partnerség, s végső soron a coachingmegközelítés emberképe különösen fontos – ha nem a legfontosabb – közös nevező valamennyi coachingirányzat között. A coach mindig egy autonóm, képességei és lehetőségei birtokában lévő, erőforrásokban gazdag, cselekedni akaró és tudó embernek, saját élete tapasztalt szakértőjének tekinti az ügyfelét – s tudjuk, már pusztán ez a “tekintés” hasznos változásokat hozhat az ügyfél számára. Jó okkal bízhatunk abban, hogy valamennyi coachingirányzat abból indul ki, hogy az ügyfél (nem pedig a coach) az, aki a legjobban tud önmagának ötleteket adni és segíteni, és hogy a coaching végső soron az ügyfél önsegítéséhez nyújtott külső segítség. 

A coaching gyors terjedése

A coaching, mint segítői módszer gyors terjedésének és egyre szélesebb körű alkalmazásának többféle izgalmas magyarázata lehetséges azon is túl, hogy jó volt a marketing, és sok pénzt fektettek egy iparágba. 

Az egyik megfigyelés, hogy az elmúlt évtizedek individualizálódó világában mindannyian különböző hátterekkel, más-más körülmények között, egymástól akár gyökeresen eltérő adottságok és lehetőségek végtelen lehetséges kombinációi között mozogva nagyon egyedi vágyak és döntési helyzetek mentén navigálunk. Ezekben a helyzetekben a klasszikus, konzervatív tanácsadói megközelítések (melyek jól bevált vagy “kész” megoldásokat ígérnek) talán kevésbé jelentenek segítséget, mint azok, amelyek az egyén saját megoldáskereső, megoldásépítő képességeit igyekeznek támogatni.

Egy másik lehetséges ok, hogy az utóbbi évtizedekben igencsak megváltozott a szakmák, illetve az egyéni szakmai fejlődés dinamikája is. Sokkal gyorsabban, gyakrabban váltunk munkahelyet, mint korábban, továbbá hatalmas lehet a különbség egy azonos munkakörben, de más típusú szervezetnél dolgozó szakember feladataiban, szükséges képességeiben. Csak elképzeléseink lehetnek arról, hogy egy adott munkakört betöltő személy mit tanult már meg, vagy épp mit fog megtanulni a közeljövőben. Munkahelyeinken legtöbbet a hétköznapi gyakorlatból tanulunk, így a coaching modern tanulástámogatás is: abban segíthet minket, hogyan tudjuk működtetni a korábban megszerzett tudást és képességeket az új és / vagy folytonosan változó helyzetekben. 

A coaching demokratizálódása

A coaching eddigi alakulását, fejlődését tekinthetjük demokratizálódásnak: a (felső)vezetők mellett ma már bárki igénybe vehet piaci alapon coachingszolgáltatást, akinek ezt a rendelkezésre álló (anyagi, időbeli, tudásbeli stb) erőforrásai lehetővé teszik. Sőt, nem ritkán a szociális ellátásban olyanok is hozzájuthatnak coaching (vagy a coaching szemléletén, módszerein alapuló) szolgáltatáshoz, akiknek az anyagi lehetőségei ezt piaci alapon nem tennék lehetővé. Coachkollégáink szerte a világon sikerrel dolgoznak iskolákban, családsegítő intézményekben, büntetésvégrehajtásban, egészségügyi ellátásban vagy más szociális intézményekben. Egyre több ember számára, egyre elérhetőbb a coaching. 

Clutterbuck, nemzetközileg elismert coachingszakértő, a coaching jelen évtized-beli fejlődése szempontjából szintén kritikusnak tartja a coaching demokratizálódását: mennyire lesz képes a coaching mint szemlélet, mint eszköz (! tehát nem mint szakma vagy szolgáltatás) a viszonylag jómódú és képzett, privilegizált társadalmi rétegeken túl – tulajdonképpen mindenkinek lehetőséget nyújtani arra, hogy saját lehetőségeit kibontakoztathassa és autonóm, “jó” döntéseket hozhasson.

A coaching professzionalizálódasa

A demokratizálódással párhuzamosan a coaching eddigi fejlődése professzionalizálódást is hozott. Szakmai szervezetek alakultak, minőségbiztosítási és szabályozási rendszerek, eljárások jöttek létre, a coaching módszere tudományos kutatások témája lett. Üdvözlendő és szükséges is ez a folyamat, aminek révén egyre jobban odafigyelünk a minőségre, a hasznosságra, a (tudományos) megalapozottságra, a coachokkal szemben támasztott követelményekre illetve a coachok jogosultságainak határaira. Egyre több a minősített, professzionális coach, a cégek pedig egyre többször és magától értetődőbben használják ezt a szolgáltatást, sok esetben akár házon belül is megteremtve az erőforrást hozzá. 

Werner Herren, a coaching egyik svájci úttörője egyszer úgy fogalmazott: kevéssé elégedett azzal, hogy míg a 90-es években a coachingra egy az egyének és szervezetek fejlesztésére alkalmas eljárásként tekintettek, később ez a tevékenység vagy eszköz inkább egy szakmává, a “coach”-csá vált. A tevékenységet kifejező ige főnevesült: a “mit csinálok” helyett a “ki vagyok”-ról szól. 

Gyanítom, ha komolyan akarjuk venni, hogy mindenkinek jusson olyan beszélgetőpartner, olyan beszélgetés, melyben kiteljesítheti önmagát: lehetőségeit, erőforrásait legjobban kamatoztatva birkózhat meg a helyzetével, akkor a coaching ige voltát érdemes követnünk.  Az egésszé és jobbá tevő beszélgetés képességét és módszertanát érdemes széles körökben erősítenünk. Ehhez bizonyára hozzá fognak járulni az online coachingfolyamatok, melyek csökkentik a ráfordítást és távolságot hidalnak át a beszélgetőpartnerek között. Az automatizálás útján tett lépések is hatnak ebbe az irányba: coach nélkül is “dolgozhatunk” bizonyos témákkal, életünk egyes területein felmerülő kérdéseken. Gép vagy mesterséges intelligencia segítségével kereshetjük saját válaszainkat.

Coaching, amit egymásért tehetünk

Haesun Moon, kanadai kommunikációkutató, megoldásfókuszú coach a Coaching A to Z című 2022-es könyvében az “igazán jó beszélgetések” kérdéskörét helyezi fókuszba. “Nem minden narratíva gyógyító. A történetek gyógyító erejébe (talking therapy) vetett vakhitünk helyett a gyógyító történeteket (therapeutic talk) érdemes keresnünk.” A könyv történetei közül többben is jelen van ez az alapgondolat: gyógyító történeteket felkent segítő jelenléte nélkül is mesélhetünk, előrelahadások a saját ügyeinkben hétköznapi dialógusokban is keletkezhetnek. 

Mi történne, ha a fentiek szellemében úgy tekintenénk a coachingra, mint olyan tevékenységre, amit egymással és egymásért tehetünk – bármilyen helyzetben, időben, terjedelemben és modalitásban? Ha a hasznot hozó interakció, a másik megerősítése abban, ami már jól megy neki, a tiszteletteljes partneri figyelem a közös nyelvünkké válnának. Ha alapvető közös tudásunk lenne az, hogy például egy tanár messzebbre jut az osztályával, ha gondot fordít például az osztállyal való megállapodásra, kíváncsi arra, amit a tanulók már megértettek, és minderre építve kezdi el a történetét… Ha egy beszélgetésben, mikor a másik tanácstalan vagy elkeseredett, előbb az ő szemével és megértésével lennénk kiváncsiak, tudva, hogy ő nagyobb komplexitást lát át, és végül ő lesz az, aki cselekszik, létezik az adott helyzetben. 

Az egymás történeteiben való ilyen jelenléthez nincs szükség címkékre, sőt inkább zavaró zajt okozna, ha be akarnánk sorolni, osztályozni, kategorizálni a másikat, a helyzetet. Az efféle hétköznapi alkalmazásra, azt gondolom, azok a coachingmegközelítések ígéretesek, melyek radikálisan az érintett megértésével dolgoznak, és bármiféle diagnózis, kategorizálás nélkül, tisztán az interakcióban felbukkanó megértések mentén működtethetők. 

A coaching jövője

Merre halad vajon a coaching ebben az évtizedben? Tovább demokratizálódik, vagy a professzionalizálódás útján halad? Személy szerint az “is-is” verziót  látom, remélem. 

Jól megfontolt érdekünk, valamint tudományos és etikai kötelességünk, hogy professzionalizálódó eljárásunkat szabályozzuk, és gondoskodjunk a szakmai minőség biztosításáról. Ugyanígy jól megfontolt érdekünk sőt, ha a coachingot működő eszköznek látjuk, akkor etikai kötelességünk is még szélesebbre tárni annak lehetőségét, hogy a sorskönnyülésnek ez a megerősítő, egyszerű, kollaboratív módja minél inkább eljusson azokhoz a külső erőforrásokban hiányt szenvedő, nélkülöző emberekhez is, akik számára hasznos lehetne. 

🏄🏻‍♂️

A szöveg eredeti megjelenése: Persönlichkeit Magazin – májusi tematikus szám a coachingról

Szerző: Hankovszky Katalin