Esettörténet a BRIEF munkájából

2022. 12. 12.

Andrew Turnell (…) „Signs of Safety” (A biztonság jelei) nevű modelljét a segítő szervezetek ma már az egész világon alkalmazzák (Turnell és Edwards 1999).

A modell lényegében egy egyszerű táblázat, amelyben egyaránt rögzítik valamely helyzet kockázati- és biztonsági tényezőit. Csak akkor kerül sor terápiás vagy változtatást célzó beszélgetésekre, amikor a biztonság vagy a biztonság lehetősége túlsúlyban van. Ilyenkor az SFBT (megoldásfókuszú rövidterápia) igen jól használható. A figyelem ráirányítása arra, amit a páciens már jól csinál (pl. „Mit gondol, mi az, amit szülőként már jól csinál?”) segít elmélyíteni az együttműködést és a bizalmat, ami tovább is fejlődik, mikor a terapeuta elkezdi puhatolózni a páciens rejtett készségei felől: „Ha holnap olyan szülőként ébredne, amilyennek ön és a szociális szolgálat látni szeretné önt, mi lenne az első dolog, amit észrevenne?”

A megoldásfókuszú rövidterápia a családon belüli erőszak csökkentésében is hasznosnak bizonyult (Lethem, 1994; Lee et al, 2003).

A biztonságra és a biztonság javíthatóságának a lehetőségeire összpontosítva, az erőszak áldozatai képesek a dolgok irányíthatóságának érzését az életük részévé tenni. Ezt anélkül teszik, hogy felmerülne, hogy valamiféleképpen ők is felelősek volnának a feléjük irányuló erőszakért. Jó példa erre Josephine, aki egy olyan „holnapról” beszél, amelyben újra rátalál az „önbecsülésre”. A bal szeme fölött ugyanis egy vágás hege látszik. A rendőrség értesítette a szociális szolgálatot a Josephine ellen, a gyermeke apja által elkövetett támadásról. Ennek következtén fennáll a veszélye annak, hogy elveszik tőle az újszülöttet. Miközben arról beszél, hogyan képzeli el a biztonságos jövőt, a hangja erősödik, ülve is jobban kihúzza magát, és már nem biztos abban, hogy “ezt az egészet” ő hozta a saját fejére. Egy „biztonsági skálán” négyesnek ítéli a helyzetét. Miután hosszasan elemzik, hogy mit tesz Josephine már jelenleg is ebben a veszélyes környezetben a saját biztonságáért, a terapeuta felteszi a kérdést: „Mi lenne más ötösnél a skálán?” Josephine szerint az, hogy visszakapná a kulcsait, mert ettől valahogy az lenne az érzése, hogy a dolgok jobban irányíthatók (még akkor is, ha tudja, hogy a volt társa akár be is rúghatja az ajtót).

Rátérve arra, hogy mit hozhat az irányíthatóság határozottabb érzése, Josephine arról kezd beszélni, hogy többet mozdulna ki a lakásból. („Már a szupermarketbe sem járok!”), és újra megkeresné a barátait.

Bár ezek annyira nyilvánvaló kiutak a biztonság felé, mégis általában csak akkor járhatók, ha a páciens maga fedezi fel őket magának. Egyébként csak azt érzi, hogy egy másik „erős” személy mondja meg neki, mit kell tennie. Arra a kérdésre, hogy a szorosabb kapcsolat a barátaival hogyan befolyásolná a saját biztonságát, Josephine azzal az ötlettel áll elő, hogy meglátogatná a volt társát annak a barátnőjének a társaságában, aki annak idején bemutatta őket egymásnak. „Az exem őelőtte nem fog semmit sem csinálni!”

Kilenc hónap és hét beszélgetés után Josephine-t már nem verték meg többet.

Rendszeresen megszakadó, és mindig újraéledő kapcsolatban maradt ugyanazzal a férfival, de már egészen más körülmények között. Amikor a munka lezárultakor elköszönt, azt kérdezte: „Mondtam már, hogy anorexiás voltam?” A terapeuta „nem”-jére így folytatta: „De most már nem vagyok az, úgyhogy ezt is köszönöm!”

—————————————————————————-

Harvey Ratner, Evan George és Chris Iveson: Solution Focused Brief Therapy, 2012, Taylor & Francis, Oxfordshire, 171-172.

Fordította: Szabó Elemér