A szöveg szerzője Emma Burns, megoldásfókuszú pszichológus és tréner, az új-zélandi Áldozatsegítő központ munkatársa.
2022. 12. 12.
Összegzés
A fejezet célja, hogy felvázolja, hogyan használható a megoldásfókuszú megközelítés fiatalkorú elkövetők és családjuk támogatásában az új-zélandi rendőrségnél. A módszer varázsát egy fiatal fiú és nagymamájának története illusztrálja. A fejezetből kiderül, hogyan tette lehetővé a megoldásfókuszú megközelítés a fiú számára, hogy támogatásra leljen és számtalan erősségét kihasználva megfeleljen azoknak a kihívásokat, amikkel éppen küzdött. Emellett tartalmaz visszajelzéseket a fiú, a nagymama, a folyamatban szereplő rendőr és a szerző részéről arra vonatkozólag, hogy mit találtak a leghasznosabbnak ebben a megközelítésmódban.
Esetleírás
1996 óta vagyok bejegyzett pszichológus, azóta számtalan különböző környezetben dolgoztam, ideértve a mentális jóllét, az oktatás, a traumafeldolgozás, és az öngyilkosság miatti gyász területeit. 2010 óta az új-zélandi rendőrségnél dolgozom, itt nyolc évig fiatalkorú elkövetőkkel foglalkoztam, 2018 vége óta pedig a családon belüli problémákkal foglalkozó csapat tagja vagyok.
A fiatalokkal való munkám 2010 óta rengeteg változáson ment keresztül. Akkor még nem is hallottam a megoldásfókuszú megközelítésmódról, és az egyetemen tanult szakértői modellt alkalmaztam. Bár, hogy őszinte legyek, sosem éreztem magam komfortosan benne. 2011-ben részt vettem egy tréningen, amit Michael Durrant vezetett. Be kell valljam, vegyes érzelmekkel távoztam. Az egyik felem inspirálódott és örült, hogy egy ilyen egyszerű és értelmes megközelítésre bukkantam. A másik felem viszont szkeptikus volt – talán az „egyszerű” problémáknál működik a módszer, de akikkel én dolgozom, azoknál gyakran már több generáció óta jelen voltak olyan gondok, mint a bűnelkövetés, a drogok, az erőszak vagy a bandatagság. Velük mégis hogyan működhetne?! Úgy éreztem, ha feltenném a „csodakérdést”, kiröhögnének. De rájöttem, hogy ez csak akkor derül ki, ha kipróbálom. Tehát így tettem. És azóta sem csinálom másképp.
Az az egy napos képzés (és azóta sok másik, amin részt vettem) nem csak a gyakorlatomat változtatta meg, hanem azt is, mennyi élvezetet lelek a munkámban, és valójában az egész életemet. A kétségeim szertefoszlottak azzal kapcsolatban, hogy működhet-e a módszer fiatalkorú bűnelkövetőkkel. Gyorsan rátaláltam arra a nézetre, amely azóta is központi szerepet játszik a munkámban – minden ember ember. Ahogy egyre több területen dolgoztam, világossá vált, hogy az ott végzett munka, vagy a feltételezett „probléma” típusától függetlenül az emberek vágyott jövője konzisztens. Az erre való fókuszálás azokban az esetekben is jobb eredményekhez vezetett, amikor több oldalról dolgoztunk az ügyféllel, mert a különböző területek képviselői közös célt helyeztek a fókuszba ahelyett, hogy a saját céljaikra koncentráltak volna.
Az elkövetkező hónapokban felfedeztem a gyerekek és fiatalok elképesztő leleményességét és kreativitását – azokét, akikről korábban azt gondoltam, nekem kell megtanítanom őket bizonyos stratégiákra – pedig már fényévekkel előttem jártak! Ezek a történetek már önmagukban kitennének egy könyvet.
Nagyon hamar beleszerettem a változásba, amit a megoldásfókuszú megközelítés hozott – mind a fiatalok és családjaik számára, mind pedig az én életembe. Bár mindig is szerettem a munkámat, e megközelítés mérhetetlenül fokozta ezt az érzést. Többé nem jöttem el úgy látogatásról, hogy azt éreztem volna, nem segítettem. Nagyon vártam minden egyes találkozást, és ez a szemlélettel könnyebb volt az embereket kompetensnek és találékonynak látnom. Bepillanthattam és részesévé válhattam az emberek életében bekövetkező csodáknak. A megoldásfókusz nem olyasmi, amit a munkámban használok – inkább az a mód, ahogy az egész életben jelen vagyok.
A következő történet egy a sok közül, amit volt szerencsém megtapasztalni ebben a szerepben. A személyes adatok védelme érdekében álneveket használtam.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kilenc éves kisfiú. Ez a fiú többnyire boldogan élt a nagymamájával egy apró királyságban, amit Új-Zélandnak hívtak. A legtöbb történethez hasonlóan, amiben szerepet kap a varázslat, hősünk története is nehézségekkel és bánatokkal teli volt. A kisfiú – nevezzük James Hartley-nek (a nevet maga választotta ehhez a fejezethez) – csecsemő kora óta az anyai nagymamája gondozásában élt (ő véleményem szerint titokban a tündérkeresztanyja is volt, de ezt ne áruljátok el senkinek). Az édesanyja számos problémával, például drogfüggőséggel küzdött, így nem tudta ellátni Jamest.
Egy nap kaptam egy emailt a kerületi rendőrőrs rangidős őrmesterétől. Előző este történt egy ügy, melynek során James-re ráhívták a rendőrséget, mert agresszíven viselkedett a nagymamájával. Ez erőteljes rendőri intézkedéshez vezetett, és engem azért kerestek meg, hogy megmondjam, véleményem szerint túlzás volt-e ez a reakció. Ahogy elolvastam a rendőrségi jelentést az esetről, úgy éreztem, kapcsolatba kell lépnem a családdal, már csak azért is, hogy megtudjam, hogy van a kisfiú és a nagymama egy ilyen este után, ami bizonyára nehéz lehetett számukra.
Mikor először felhívtam a nagymamát, csak még jobban megerősödtem abban, hogy mekkora lehetőség rejlik a támogatásukban. Teljesen nyitott volt egy találkozásra, de nagyon világossá tette, hogy „James nem fog beszélni önnel – sokan megpróbálták már, de senkinek sem sikerült bevonni”. Megnyugtattam, hogy ez nem akadály – ha nem érzi komfortosnak, hogy beszélgessen velem, nem kell megtennie, de vele (a nagymamával) így is szívesen beszélgetnék. Aznap délutánra beütemeztük a találkozót.
Mikor találkoztam a tündérkeresztanyával – úgy értem a nagymamával -, James is a szobában volt, de azonnal elbújt a kanapé mögé. Tisztáztam, hogy teljesen rendben van, ha nem szeretne beszélni velem, és engedélyt kértem tőle, hogy megbeszéljem a nagymamájával az előző este történéseit, hátha ki tudunk találni valamit, ami segít nekik javítani a helyzeten.
Rövid idő múlva James kimászott a kanapé mögül, leült mellém, és figyelemreméltóan hosszan ecsetelte a világnézetét. Egyből feltűnt, hogy James egy különlegesen tehetséges gyermek, és a vágyott jövője meglehetősen különbözik a korosztályába tartozó legtöbb gyerekétől. Nem vele volt a probléma – úgy tűnt, a környező világ nem képes alkalmazkodni az ő egyedi tulajdonságaihoz és képességeihez.
Akkoriban a helyi nevelési tanácsadóban épp felmérést készítettek róla. Be kell vallanom, mikor ezt meghallottam, összeszorult a szívem – aggasztott, hogy a fiú könnyedén kaphat majd valamilyen hiányosságot kiemelő értékelést. Ettől aztán még fontosabbnak éreztem, hogy megnézzük, hogyan segíthet neki a megoldásfókusz.
Amikor feltettem neki a csodakérdést, James azonnal és nagyon gazdagon írta le a vágyott jövőjét, és egy-két központi téma is kirajzolódott. Úgy érezte, hogy szüksége van a nagymamája segítségére az érzései kezelésében, szeretett volna dolgok készítésével és feltalálásával foglalkozni és képessé válni arra, hogy önmaga legyen és hogy a társai elfogadják. James nagyon is tudatában volt annak az érzésnek, hogy „ő más, mint a többi gyerek”, és nagyon szeretett volna jobban hasonlítani rájuk.
Miközben beszélgettünk, James megmutatott nekem pár dolgot, amit készített, és hasonlatként használta őket arra, hogy megértesse velem, mi történik, mikor nem mennek jól a dolgai. Az egyik tárgy egy bőrönd volt, amit az emeletről hozott le, és egy flipperre emlékeztető szerkezetet tartalmazott. Megmutatta, hogyan működik, és elmagyarázta, miként jelképezi őt. Minden kar egy-egy lehetőséget képviselt, hogy jó döntést hozzon és jó stratégiát válasszon, azaz megakadályozza, hogy a „labda” még mélyebbre essen. A nagymama eközben hitetlenkedve állt, és csodálkozását fejezte ki, hogy a kisunokája még mindig hajlandó egy szobában lenni velem, sőt, még beszélget is! Én is le voltam nyűgözve. Ezzel a kisfiúval elképesztően könnyen lehetett beszélgetni, és a két óra, amíg ott voltam nagyon gyorsan elrepült. Az ő (és a nagymama) vágyott jövőjét tisztázva, megbizonyosodva a fiú számtalan erősségéről végül azzal a megegyezéssel távoztam, hogy pár nap múlva ismét találkozunk.
A következő néhány hónap során James stabilan fejlődött az általa meghatározott vágyott jövő útjában álló problémák kezelésében. Minden sikere szigorúan az övé volt – kreatív és okos stratégiákkal állt elő, amiket felhasználva számos korábbi nehézségén felülkerekedett. Az egyik kedvencem az az eset volt, amikor James a sakk analógiáját használta a sikerhez. Minden egyes érzelmi kihívást egy meccsnek tekintett, és előre megtervezte a lépéseket. Azt is elhatározta, hogy naplózni fogja ezeket a mérkőzéseket, hogy reflektáljon arra, mi működött, és hogyan sikerült megoldania a dolgokat. Arról is beszélgettünk, hogy egyszerre csak egy sakkjátékban lehet benne az ember, ez pedig segített neki, hogy ne érezze magát annyira túlterhelve.
Minden egyes látogatásomkor újabb és újabb kivételeket fedeztünk fel. A csodálatos nagymama is rengeteget segített a kivételek és sikerek azonosításában, kiemelésében, és szinte azonnal magáévá tette a megoldásfókuszú szemléletmódot, sőt valószínűleg már eddig is alkalmazta több elemét. James gyakran viccelt azzal, hogy a nagymamája „Emmázik”, például mikor megkérdezte tőle, hogy „ezt hogyan csináltad?”, miután valami jól sikerült. James és én számtalan ilyen beszélgetést lefolytattuk, mikor felbukkantak a kivételek.
Eleinte még előfordultak ügyek – nyolc hét alatt hat, hogy pontosak legyünk, s a jelentések néhány elég súlyos kifejezést is tartalmaztak, mint például „bántalmazó fél”, „hatósági személy ellen elkövetett erőszak” vagy „gyújtogatás”. Az egyik esethez egy kimondottan csodálatos rendőr érkezett ki, aki ösztönösen tudta, hogyan kapcsolódjon Jameshez. Ez a rendőr, (aki azt kérte, Reinardo Gonzalez néven ismertessem) másnap emailt küldött nekem, amiben az alábbiakat írta:
Valójában James lenyugszik valamennyire, ha csendesen és ésszerűen beszélgetünk vele. A vele való élményem összességében kellemes volt. Beszélgettünk a „Ki vagy, Doki?”-ról (amiről én semmit nem tudok, de ő boldogan mesélt róla), arról, hogy milyen ügyes matekból (ami a kedvenc tantárgya), hogy az az álma, hogy robotokat építsen, hogy mennyire szereti a kutyákat. Még egy meleg kakaót is megivott az őrsön. Tudom, ez érzelgősen hangzik, de ha jobban megnézzük, végülis ezek a dolgok segítettek megtalálni vele a közös hangot.
Jamest felidegesíti, ha a felnőttek főnökösködnek, így azt mondtam neki, hogy képzelje el, hogy egy nagy vörös hajú csecsemő vagyok szakállal (egy kis gyerek humor), amitől kuncogott egy kicsit, és sikerült ellépnünk a főnökösködő felnőtt hangulattól. Beszéltünk a nagymamájáról, aki hiányzott neki, és már kérdezte is, hogy miért nem lehet vele a fiú. A nagymama is egy kedvelt téma volt bizonyos esetekben (a péntek esti kandalló előtti fish and chipsezésekről például imádott beszélni). James arra is ugrik, ha kiabálnak vele. Nem mintha én ezt tettem volna, de észrevettem, hogy ha nyugodtan beszélünk vele, nem pedig fenyegetően ülünk oda mellé, az gyorsan lecsillapítja a dühét. Mint kiderült, a címen, ahova kihívtak, kiabáltak vele a gyerekek, amitől még jobban bepánikolt.
Reinardo mindezt elmesélte nekem, de azt mondta, biztos érzelgősnek tűnik – megmondtam neki, hogy egyáltalán nem: pontosan azok a dolgok számítottak, amikről beszélt. Sikerült kapcsolatot teremtenie Jamessel egy stresszes helyzetben, nagy-nagy támogatást nyújtva ezzel a fiúnak. Reinardo többször is meglátogatta James-t, ami igazán fontos segítség volt mert az ilyen ügyeket követően a fiú mindig hatalmas megbánást és szégyent érzett. Ezek a találkozások lehetőséget adtak Jamesnek, hogy „helyrehozza a dolgokat”, és a rendőrségre is jobban eljutottak a róla szóló pozitív információk, ami segített, hogy kiegyensúlyozottabb kép alakuljon ki róla (és a gyermekkorú elkövetőkre is másképp kezdjenek tekinteni).
Mindeközben a nevelési tanácsadó felmérése folytatódott. Egy látogatásom alkalmával épp Jamesszel beszélgettem, mikor a nagymamát felhívta a nevelési tanácsadó. Jamest érdekelte, miről beszélgettek, és a mama azt mondta, „nem igazán fértél bele a skatulyáikba”. James egy darabig gondolkodva ült, majd a legfantasztikusabb mondatot mondta: „ez biztos azt jelenti, hogy én egy nagyon különleges fajta ember vagyok, amilyet még nem láttak korábban.” Ezzel azonnal egy kivételesen pozitív keretet adott a felmérés kimenetelének, Mind egyetértettünk abban, hogy ez is azt tükrözi, hogy James „különbözősége” valójában nagyon egyedi erősség. Ettől a ponttól kezdve James is máshogy látta magát, és sikerült elfogadnia azokat a vonásait, amiket korábban negatívnak gondolt. Most már úgy látta, hogy a dolgok, amik miatt „más, mint a többi gyerek”, valójában a tehetsége és a világnézete egyedi megnyilvánulásai.
Az elkövetkező hónapokban James elképesztő fejlődést mutatott. Mikor először találkoztunk, épp eltanácsolták az iskolából. Mostanra egy új iskolába ment, és bár nagyon ideges volt miatta, kiválóan teljesít, remekül boldogul a maga egyedi módján, használva a saját maga által kitalált elképesztően kreatív stratégiákat. Gyakran kérdezik tőlem, hogy még mindig a városban él-e, mert a rendőrséget nagyon meglepte, hogy így eltűnjön a radarjukról valaki, akit korábban „magas kockázatú gyermekkorú elkövető”-ként tartottak számon.
Ráadásul James most már az érzéseiről is elég nyíltan tud beszélni. Míg korábban haraggal reagált, ha félt, vagy bántotta valami, most el tudja mondani, mit érez, azoknak, akikben megbízik, és meg is tud nyugodni azáltal, hogy megbeszéli a dolgokat. Ez akkor mutatkozott meg legszebben, mikor nemrég az édesanyja elment őt meglátogatni…
Az évek során az édesanyjával való kapcsolat hiánya sok stresszt és szomorúságot okozott Jamesnek. Bár az eszével értette, hogy mi miért történt, mégis nagy feszültség és elhagyatottság érzés maradt benne. James már tízéves, és nem sokkal ezelőttig az utolsó találkozása az édesanyjával öt éves korában történt. Mikor tudta, hogy meg fogja őt látogatni, súlyos szorongást élt át, és nagyon aggódott, hogy rosszul fog menni a találkozás. James most már képes volt beszélni erről, és átgondolva mi mindent oldott már meg az elmúlt hónapok során, elég magabiztosságot gyűjtött, hogy tudja, bármi is történik, ő rendben lesz.
A látogatás során volt egy-két jó pillanat, és néhány nagyon nehéz is. Miután az édesanyja elment, James kérte, hogy találkozzunk és beszélgessünk róla, hogyan érzi magát. Ez nagy lépés volt számára. Nyíltan megosztotta velem az érzéseit és a gondolatait: sokféle dolgot érzett, de főleg, hogy csalódottságot, hogy az édesanyja nem az az ember, akire vágyott volna. Addig beszélgettünk ezekről, míg James nem jelezte, hogy most már jobban érzi magát – az első találkozásunk óta tudta, hogy engem az anyai nagyszüleim neveltek fel, és talán ez is erősítette a kettőnk közti köteléket. James más dolgokról is beszélt, amikről korábban nem. Miután elmentem, kaptam egy üzenetet a tündérkeresztanyjától, amiben azt írta, James elmondta neki, hogy valami olyasmit érzett, amit már jó ideje nem. Mikor megkérdezte tőle, mi az, James azt mondta: „megkönnyebbülés” és elsírta magát.
A Jamesszel és a nagymamájával folytatott beszélgetésekre reflektálva kiemelném, mennyire fontos volt azonosítani azokat az erősségeket és képességeket, amikkel a fiú már eleve rendelkezett. Az első találkozásunktól kezdve teljesen nyilvánvaló volt, hogy James egy kivételesen tehetséges gyerek, nagyon magas intelligenciával illetve a kortársait messze felülmúló információfeldolgozási és gondolkodási képességekkel. Erősen hiszem, hogy a megoldásfókuszú megközelítés nyitotta meg az utat a fiú számára, hogy úgy döntsön, beszél velem, és elkezd kialakítani egy különleges, nagyon erős kapcsolatot. Ugyanennyire meg vagyok győződve arról, hogy a hiányalapú szemlélet követése hatalmas akadályt jelenthetett ezen a téren – érthető módon!
Az is látszik, hogy elég nagy volt a veszélye, hogy Jamest a feltételezett hiányosságai mentén jellemezzék. Számomra az egyik legnagyobb siker az ő esetében az volt, hogy a megoldásfókuszú munka megmentette attól, hogy a rendszertől. Úgy hiszem, egy diagnózis borzasztóan káros hatással lett volna rá, és valószínűleg semmilyen jelentős változáshoz nem vezetett volna. Nagyon szerencsés vagyok, hogy megoldásfókuszú megközelítéssel dolgozhatok, kapcsolatokat építhetek a fiatalokkal, családjaikkal, és az Ő vágyott jövőjük érdekében tevékenykedhetek.
Nemrég megkérdeztem Reinardot, hogy szerinte mi segített a Jamesszel való kapcsolatában. Így válaszolt: “a sok negatívum, amit a Jamesszel való találkozásom előtt hallottam róla elgondolkodtatott, mit csinálnék másképp, ha meglenne rá a lehetőségem. Hálás vagyok Jamesnek, hogy megadta ezt az esélyt, és megbízhattam benne, hogy jó döntéseket hoz majd. Nem is tett másként. Megmutatta, hogy ha van egy kis hitünk, akkor nagy dolgok történhetnek. Én csak egy kis időt és megértést adtam a képlethez, minden más az ő érdeme volt.”
Mikor a nagymamát kérdeztem, szerinte mi segített, ezt mondta: “a veled és Reinardoval való kapcsolatán keresztül Jamesnek megváltozott a tekintélyszemélyekről alkotott véleménye. Korábban ugrott arra, ha rajtam kívül bárki más személyes dolgokról, érzésekről, a viselkedésével kapcsolatos döntéseiről próbált vele beszélni. Most pedig már segítségként éli meg, nem a hiányosságai felsorakoztatásaként – köszönhetően a megoldásfókuszú megközelítésnek. Nem is gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.
Ez a szemlélet abban is segített, hogy a jót lássam meg Jamesben, ne pedig azokat a borzalmas dolgok jussanak eszembe, amik történtek (volt belőlük jópár!). Állandóan a rossz magatartására fókuszáltam, így nem vettem észre a jót. Nekem is meg kellett változtatnom a hozzáállásomat, hogy olyan környezetet biztosítsak számára, amiben ő is a pozitívat látja, amiben a jövőre és a már működő dolgokra koncentrálhatunk. Nem mentség, de annyira stresses voltam, hogy képtelen voltam bármi pozitívat észrevenni, és erre most már borzasztó visszagondolni.”
Mikor Jamestől kérdeztem meg ugyanezt, először azt válaszolta, hogy „a dolgok azért jobbak, mert van egy kedves pszichológus barátom”. Megmondtam, hogy ezzel sajnos nem értek egyet, és emlékeztettem, hogy ő az, aki a változásokat előidézte, és ő érdemel dicséretet, mert ilyen szuper ember. Miután ezen töprengett egy keveset, azt mondta: „csak eldöntöttem, hogy megcsinálom. Nagyon szeretem a nagyit, és rájöttem, hogy a viselkedésemmel bántom őt. Megértettem, hogy amit csináltam, attól neki nagyon nehéz volt, és fájt miatta a szíve. Úgyhogy megváltoztattam a hozzáállásom. Ahhoz, hogy máshogy cselekedj, az agyadnak másfajta ingerek kellenek. Elhatároztam, hogy nem akarom bántani a nagyit, és döntést hoztam. És ha eldöntök valamit, akkor azt meg is csinálom. Valahányszor a dolgok rosszra fordultak, a nagyim „Emmázott” egyet, és emlékeztetett, milyen jól haladok. Ezzel megadta az agyamnak azt az ingert, ami kellett, hogy máshogy cselekedjek. Aztán a megint „Emmázott”, és megkérdezte, hogy sikerült ezt megcsinálnom.”
Onnan indulva, hogy a rendőrségnek két hónap alatt hatszor kellett kimenni Jameshez, mostanra eljutottunk oda, hogy már hét hónapja semmi dolguk nem volt a fiúval. Az én „sikertötrénetemként” emlegetik, de mindig gyorsan kijavítom őket – igen, ez egyértelműen egy sikersztori, de James sikere csak az övé. Sok megoldásfókuszú beszélgetést folytattunk, de minden stratégiát ő dolgozott ki, és messze túlszárnyalt mindent, amit én tettem.
Nemrég megkérdeztem Jamest, hogyan sikerült kimásznia a kanapé mögül azon a legelső napon, mikor találkoztunk. Azt felelte: „hát, láttam, hogy te egy nagyon kedves ember vagy, és úgy gondoltam, Isten azért küldött, hogy segíts nekem.” Hallotta, milyen jó dolgok hangzanak el róla, és hogy azt kérdezgettem, hogyan képzeli el a dolgokat saját magának. Mindez -mondta – segített ráébrednie, hogy „ez nem csak egy újabb ember, aki azt próbálja kideríteni, mi a baj velem”. Mint említettem, James sokat küszködött azzal az érzéssel, hogy ő más, mint a többi gyerek, és szerintem a megoldásfókuszú megközelítés jó ellenszer volt erre. Ő most is egy különleges gyermek, és mindig az is lesz, én pedig biztos vagyok benne, hogy a jövőben is remekül meglesz. Azt mondja, nagyon jól megy az iskola, és úgy érzi „pont olyan, mint bárki más.” Habár James sosem lesz olyan, mint bárki más – ahhoz túl tehetséges, intelligens és éles elméjű. Titokban reménykedem, hogy mindig ilyen marad. Biztos vagyok benne, hogy továbbra is kiválóan teljesít majd, teljesíti minden álmát és reményét. Már most is remekül halad az úton!
Fontos megjegyezni, hogy bár James egy különösen intelligens gyermek, a tapasztalataim azt mutatják, hogy az “okosság” nem feltétele a javulásnak. Értelmi fogyatékosnak számító gyermekekkel is dolgoztam már, és ez egyáltalán nem jelentett akadályt. Ahogy a megoldásfókuszú szakembernek sem kell „okosnak” lennie, úgy a gyerek vagy fiatal oldalán sem feltétel a magas intelligencia ahhoz, hogy profitáljon a megközelítésből. Sokkal inkább szól ez a remények és optimizmus találkozásáról, az erős kapcsolat kialakításáról, és a vágyott jövő felé tett közös utazásról – menet közben sok mosollyal és ünnepléssel.
Fordította a Solutionsurfers Magyarország megbízásából Kovács Zsófia
Eredeti megjelenés: Dierolf e.a. (eds) (2020): Solution Focused Practice Around the World, Routledge
© Emma Burns
kép: Ryan Tauss // Unsplash
2022. 12. 06.
A coachoknak is magas teljesítményelvárásoknak kell megfelelniük, kiváltképp ebben a felgyorsult időben, mikor ennyire fontossá váltak a teljesítmények és az eredmények.
2023. 01. 24.
Sokan kérdezitek tőlünk (főképp Mónitól), mi a különbség a Kids’ Skills és a Brief coaching gyermekekkel és kamaszokkal (BCGy) képzéseink között.