Egyszerűbb mint gondolnád – egy megoldásfókuszú coaching története

2022. 10. 23.

Első ülés: vágyott jövő és remények

Ügyfelem egy harmincas éveiben járó, két gyerekes férfi volt. Az első alkalommal elmondta, hogy rendkívül motiválatlan, úgy érzi, az élete évek óta nem halad előre. Szeretne munkahelyet váltani, de fogalma sincs, milyen munkát szeretne, milyen területen dolgozna szívesen. Úgy érezte, ha rátalálna arra, amit igazán szeretne, azért könnyen és hatékonyan tudna dolgozni, tenni – külső segítség nélkül is. 

Hosszú idő alatt érett meg benne a nagy elhatározás: kipróbálja, mire jut egy professzionális segítővel. 

Az első ülés során három kérdés nyomán beszélgettünk: 

• Miből fogjuk észrevenni, hogy készen vagyunk? (Vágyott jövő)
• Mi az, ami bevált, ami most működik? (Skálakérdés)
• Mi az, ami reményt ad, hogy a dolgok jobbak lesznek? 

Az hatvan perc végén azt jelezte vissza, hogy motiváltabb és energikusabb lett, valamint magabiztosabbá vált saját képességeit illetően. Azt mondta, hasznosnak tartana egy következő ülést is, hogy még többet tudjon arról, milyen úton kell indulnia. 

Az ülés során sokszor éreztem úgy, mintha zavarban lenne: mosolya, hanglejtése mintha olyasmit mondott volna: “mi ez a hülyeség, amit csinálunk itt?”.

Második ülés: a vágyott jövő megtapasztalása

A második beszélgetésen – kissé még mindig ennek a “zavart mosolynak” a légkörében – arról kérdeztem, hogyan képzeli el az ideális munkahelyet. (Ezt a témát valamelyest már az első alkalommal is érintettük.) Három jellemzőt mondott, az utolsó az irodája megjelenésére vonatkozott: tágas, fényes helyiség, sok ablakkal…  Félbeszakítottam, és megkérdeztem, volna-e kedve egy szerepjáték keretében a jövőbe képzelni magunkat, hogy az irodájában adjon nekem interjút. Hároméves időugrásban egyeztünk meg. Megkértem, hogy a kanapéról üljön át a mellettem lévő fotelbe. A saját fotelemet pedig elfordítottam, az ő új helyével szembefordulva: a lehetőségekhez képest átrendeztem a szobát a dramatikus játékhoz.

Magunk közé képzeltük a dolgozóasztalát, körülnéztünk a tágas térben. Dicsértem a nagyszerű kilátást és a tiszteletreméltó pozíciót, amiben dolgozik. Mostmár mindketten jól láthatóan zavarban voltunk a különös játék miatt, de talán annál is több volt bennünk a kíváncsiság: mi fog ebből kisülni? Bíztam benne, hogy a dolog működni fog, de biztosan nem tudhattam…

Talán nem csak a megoldásfókuszú munkában vannak ezek a hosszúnak tűnő pillanatok, amikor coachként, segítőként, vezetőként, szülőként ki kell állnunk a helyzetek kezdeti kínosságát – bízva benne, hogy tényleg csak kezdetiek lesznek. Amikor a beszélgetőpartnereink nem értik vagy furcsállják a – sokszor valóban furcsa – kérdéseinket. Vagy egyenesen hülyének néznek a játékos kedvű javaslataink miatt.

A helyzet többnyire oldódik, a beszélgetés beindul és elkezdenek szépen gyűlni az erőforrások, ötletek, új gondolatok. Ha pedig nem… akkor egy idő után ki kell találnunk valami mást… 

Az ügyfelemmel szerencsére elég volt kitartanom az eredeti tervem mellett. Igaz, kellett egy kis idő, míg belejöttünk a szerepünkbe, és az egyre könnyebbé, spontánabbá váló válaszai nyomán kirajzolódtak a vágyott munka, szervezet, feladatok részletei, illetve emellett még néhány, az élete más területeivel (gyerekek, iskola) kapcsolatos dolog is. 

Amikor kifújt a szerepjáték, mosolyogva és megintcsak kissé zavarban (“ez meg mi volt?!”) ült vissza az eredeti helyére. Ahogy visszafordítottam a fotelemet, láttam, hogy az ülésnek hamarosan vége. Meglepődtem, hogy a játék közben egyszer sem gondoltam az időre – amit máskor talán túlzottan gyakran is ellenőrzök. Csak a véletlenen, vagy a hatodik érzékemen múlott, hogy nem csúsztunk ki a megbeszélt időkeretből.

Csendben vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak mosolygott és bólogatott – mintha azt mondta volna: „ez igen!”. Végül megkérdeztem, mi az, ami a játékból hasznos volt számára. Pontosnak, motiválónak és önmagához illőnek találta a saját leírását a jövőjéről: úgy érezte, éppen ezt kereste: ez volt az, amiért szakemberhez fordult.

“Erős és mély dolog így rácsodálkozni, hogy ez az a vágy, amit én igazából dédelgetek” – jutottak eszembe Lelkes Orsolya, pszichodramatista szavai. 

További kérdéseimre – mi volt még hasznos, mit tesz ez neki lehetővé stb – nem igazán válaszolt, inkább csak mosolyogva, bólogatva hallgatott. Egy darabig még benne maradtunk ebben a kissé zavart, kissé ünnepélyes, örömteli csendben, aztán felvetettem, hogy talán ez egy olyan pillanat, amikor mindkettőnk elégedettségével lehet vége az ülésnek – tíz perccel a hivatalos, előre kitűzött befejezés előtt. Különleges dolog ilyen erősen átélni, hogy a dolgok lehetnek sokkal-sokkal egyszerűbbek és rövidebbek, mint elsőre gondolnánk. 

Kifelé menet még azt mondta: „Nem értem, ezt eddig miért nem csináltam meg. Elutasítottam minden tervezést, pedig öt vagy akár tíz éve is lett volna lehetőségem ugyanezt megcsinálni. Majd még gondolkodom ezen” – tette hozzá, és elköszöntünk.”Sokféle elégedettség és szakmai büszkélkedés kavargott bennem. 

Hazafele menet aztán elbizonytalanodtam. Álmodozni klassz dolog, de Magyarországon jó, ha van két-három olyan szervezet, ahol egy ilyen munka egyáltalán létezhet. Mindenképp hasznos, hogy megszőttük ezt az álmot, de tudtam, hogy munkás lesz a konkrétumokat vizsgálva – például egy skála segítségével – összekötni az álmot az ügyfél reális lehetőségeivel. 

Harmadik ülés?

A következő alkalmunk előtt három nappal felhívott, és lemondta az ülést. Nem értettem. Kértem, hogy mondjon többet a dologról. 

„Nem tudom, hiszel-e Istenben. Én igen. A beszélgetésünk másnapján elém került pontosan ennek az állásnak a hirdetése. Mostanra már biztos lettem benne, hogy nem kell újra találkozunk. A barátaim segítettek megírni az önéletrajzomat, és már be is küldtem.”

Ez tényleg hihetetlen! – gondoltam, és a meglepődéstől szóhoz sem jutottam. Próbáltam valamilyen jó, megoldásfókuszú kérdést feltenni, de azt hiszem, már az is fölösleges volt. Rövid beszélgetés után mosolyogva köszöntünk el.

Nagy szakmai elégedettség és mindenféle büszkeségek kavarogtak bennem: úgy tűnik, a dolgok (néha?) lehetnek sokkal-sokkal egyszerűbbek és rövidebbek, mint elsőre gondolnánk. 

A szerző Szabó Orsi, megoldásfókuszú pszichológus, coach, facilitátor