Erőforrászuhany lábujjakra – esti megoldásfókusz gyerekekkel

2022. 11. 06.

Ha egy coach (segítő, tanár, vezető, beszélgetésprofi) megoldásfókuszban képződik, azt a családja is megérzi. A család ezt néha szereti  (mint Kati férje, vagy Zoli lányai ezekben a történetekben), néha egyenesen kéri (mint Péter lánya ebben a sztoriban), néha pedig azt mondja: „Milyen hülyeségeket kérdezel! Ne coacholj már engem!” (mint Éva vagy Móni gyerekei kamaszként).  Néha pedig mindez együtt: mint az én történetemben a négyéves fiammal. 

Nagyon szeretem az altatásnak azt a részét, amikor a kisebb fiam már alszik, és Noéval kettesben, összebújva sutyorgunk a sötétben. Ilyenkor előkerülhet minden, ami fontos, ami titkos – van idő, tér és figyelem megbeszélni a dolgokat. 

Elfie Czerny, a Simply Focus pocast egyik alapító házigazdája a következő kis játékot találta ki erre a különleges időre. A félhomályos szoba csendjében megfogja a kislánya kezét, és minden egyes ujjához mond egy-egy megerősítő mondatot, ami kapcsolódik ahhoz a naphoz, pontosabban ahhoz, amit aznap a kislánya csinált. Hálás voltam ma, amikor…, inspiráltál azzal, hogy…, lenyűgözött az, ahogyan…, jól sikerült az, amikor…  Minden ujjra egy-egy mondat, nagyon konkrét példákkal. És végül: „Ehhez a kicsi ujjhoz pedig azt szeretném elmondani, mennyire szeretlek!”. 

Nálunk az esti rutin régóta kedvelt része, hogy elmesélem Noénak a napját – legalábbis azt a részét, amit együtt töltöttünk, vagy azt, amit az elmeséléséből tudok, és mindig csak azokat a dolgokat, amikre szívesen emlékszem vissza. Ami jó élmény volt, amire büszke voltam, ami mókás volt, amiben elmerült, aminek örült. Akármennyi bosszúság is volt aznap, este nem (sem…) ide kerül a fókusz. Inkább minden megoldásfókuszú képességemet bevetve arra törekszem, hogy minél több jó emléket, sikert, képességet, lenyűgöződést tudjak felsorolni, a kiemelkedőket pedig kellően részletezni, felnagyítani, aláhúzni – a csodálatomat minél több ízben és módon kifejezni. 

Meghallva Elfie kedves erőforrás-játékát (a podcast 100. adásában), még aznap este ki is próbáltam a dolgot. Megfogtam a gyerek kezét, végigsimítottam a hüvelykujját és elkezdtem: „büszke voltam ma rád, amikor…”, de Noé félbeszakított. Rám mordult és elhúzta a kezét. Nem tudom már hogyan, valami kedves erőszakoskodással végül sikerült elérnem, hogy mégis végighallgatta az erőforrászuhanyt – a végén azzal, hogy „szeretlek”.

Másnap este nagy elszánással újra belefogtam, ő pedig morgás nélkül figyelte az öt mondatot. Harmadik este pedig az öt ujj után – nagy meglepetésemre – odadugta a másik kezét is! 

Vannak napok, esték, amikor mindez nagyon könnyű! Egyszer a tíz ujj után rajongással telve, megfontolatlanul kicsúszott a számon: annyira jó napunk volt, hogy még a lábujjaidra is tudnék mondani! Nos, egyből emelte is a lábát a tenyerembe, és várakozó mosollyal várta, hogy duplázzam az elhangzottakat. Könnyedén ment, és a lábujjsimogatás, csikizés csak hab volt a tortán! 

Viszont vannak olyan esték is, amikor négy jó élményt is igazi kihívás összeszedni, nem hogy nyolcat (esetleg tizenhatot, ha lábujj is van). Például azért, mert csak egy-két órát töltöttünk együtt, ami alatt én a gyerekek melletti teendőkre (vacsoráztatás, pakolás, fürdetés stb) fókuszáltam. Vagy azért, mert nem telt valami fényesen a közös idő. Ilyenkor kaján tanulási élvezettel figyelem, ahogy agyalok, küzdök, és szinte hallom, ahogy csikorognak a fogaskerekeim. A tét nagy. Ha egyszer elkezdem, be is kell fejeznem, nincs visszaút!

Ha mégis megakadnék, szerencsére akad segítségem. Noé ugyanis két alkalom után elkezdett kiegészíteni engem. Miután elfogytak az ujjak, azt mondta: kihagytad, hogy milyen jól csináltam a… Elképedtem és ujjongtam. Ez tényleg ennyire egyszerű? Nos, ha egy négyéves is meg tudja csinálni… 

kép: bady abbas / Unsplash