Partnerség és kompetenciahatárok a megoldásfókuszú coachingban

2026. 07. 24.

A szöveg Hankovszky Katalin és Fehér Tilla Magyar írásának összefoglaló átirata.
Az eredeti szöveg a Coachszemle 2026 / 1 számában olvasható. 

A megoldásfókuszú rövidcoachingban – konstruktivista és interakciós megfontolásaink alapján – következetesen azzal dolgozunk, ami hasznosnak bizonyul az ügyfél és célja szempontjából: a kompetenciahatárok tekintetében is.

Mit tehetünk paradigmán belül maradva akkor, ha felmerül bennünk a kérdés: vajon még a kompetenciahatárainkon belül vagyunk-e?

Hogyan beszélhetünk az ügyfél számára hasznosan ilyen helyzetekben (partnerien az interakcióról, nem róla vagy rólam)? Hogyan alakíthatunk hasznos lehetőségeket (nem használva pszichiátriai diagnózist igénylő mentális zavarokat vagy pszichológiai fogalmakat, ugyanakkor azok ismeretében)? És mit tehetünk – megőrizve a partnerséget –, ha elhangzik egy-egy olyan szó, amely figyelmeztető lehet számunkra (pl. trauma, öngyilkosság)?

Ha a megoldásfókuszú beszélgetésekben következetesen azzal dolgozunk, ami hasznosnak bizonyul az ügyfél és célja szempontjából, akkor percről percre fontos tudnunk, mi áll valójában az ügyfél érdekében.

A coach etikai kötelezettsége, hogy az ügyféllel közös időben azt tegye, amit gondosan ápolt szakmaisága alapján a legjobbnak ismer. Másrészt – élve azzal az előfeltevéssel, hogy az ügyfelek saját életük szakértői – a coach másik kötelessége, hogy az ügyféllel egyeztesse a folyamat menetét.

A beszélgetés célja és ürügye a változás. Ezért hozzájárulásainkkal arra törekszünk, hogy beszélgetőpartnerünk több, részletesebb leírással rendelkezhessen arról,

• amit akar,
• amit ezáltal elérni remél,
• amit működtet, vagy
• amit működtethetne ebbe az irányba.

Mindehhez nem a kiindulási helyzet vagy a megélt probléma részletei hasznosak, hanem beszélgetőpartnerünk ötletei arról, ami lehet, vagy ami jó, hogy már van. Például:

Ügyfél: „Aggódom, hogy nem leszek kész a nagy prezentációra jövő héten.”

Visszafogalmazás: „Úgy tűnik, nagy a nyomás emiatt a prezentáció miatt.”

(Meghalljuk és elismerjük a nehézséget azzal, hogy megőrizzük a „prezentáció” szót, és hozzáadjuk a „nagy nyomás” kifejezést.)

Kalibráció: Az ügyfél bólint, azt mondja: „Igen.”

A coach bólint: „Rendben.”

Kérdés: „Hogyan nézne ki az, amikor készen vagy?”

Konstruktivista megközelítéssel dolgozunk: azt gondoljuk, hogy a társas lehetőségek a leírások során születnek meg. Ez a következetesség már önmagában is nagy változásokhoz vezethet, mert az ügyfelek másként írják le a helyzetüket, mint korábban tették volna.

Ha a beszélgetés minden pontján az ügyfelet saját élete szakértőjének, kompetensnek és cselekvőképesnek tekintjük, akkor bármely válaszát „helyes” válaszként fogadjuk el.

Két kompetens ember beszélget tehát, akik a folyamat kereteit is együtt állapítják meg – akár a kompetenciahatárokkal kapcsolatos döntések kimunkálása tekintetében is.

A coach már a szerződéskötéskor egyértelműen kifejezi, hogy az ügyfél dönt az aktuális ülés utáni történésekről, és például csakis az ő bevonásával születhet meg egy esetleges döntés más szakemberek bevonásáról.

Coachként a hétköznapi megküzdés, a vágyott változás és az egészség kontextusában dolgozunk, ezért alapvetően nincs szükségünk a mentális folyamatokra vagy diagnózisokra vonatkozó leírásokra. Ha mégis felmerül ilyen elképzelés – akár a coachban, akár az ügyfélben –, coachként szóvá tehetjük ezt, például így:

„Ebben a beszélgetésben arra szerződtünk, hogy (xx), és most azt is hallom, hogy (xy). Ehhez olyan biztonságos teret kívánok neked, illetve egy olyan szakembert, aki rendszeresen dolgozik ilyen helyzetekkel, és észrevehet olyan lehetőségeket, amelyek talán a mi beszélgetésünkben nem jelenhetnek meg. Te mit gondolsz erről?”

Vagy:

„Már a telefonos egyeztetés során is beszéltünk arról, hogy elképzelhető olyan helyzet, amikor úgy látjuk, hogy lehet a coachingnál hasznosabb eszköz is számodra. Bennem most felmerült annak a lehetősége, hogy esetleg ilyen helyzethez értünk. Szerinted?”

A coach egyértelműen kifejezi, hogy kíváncsi az ügyfél véleményére: meghallgatja, méltányolja és mérlegeli azt. Ha e mérlegelés során arra a meggyőződésre jut, hogy ideje másik szakemberhez irányítani az ügyfelet, ezt partnerként felveti, és közösen megbeszélhetik, hogyan járjanak el.

A coachnak nem célja szakértőként megjelenni. Ahogy Mark McKergow megoldásfókuszú coach is mondja: „Szakértőnek sem kell lennem. Annak vagyok a szakértője, hogyan kell előremozdítani egy beszélgetést.” És még ebbe is bevonhatom az ügyfelet.

Az, hogy a coach következetesen interakciós leírásokra orientálja a figyelmet (és nem vezet be pszichológiai vagy pszichiátriai jelenségeket, állapotokat leíró fogalmakat), segíthet az ügyfélnek megőrizni vagy megerősíteni a kedvező változásba vetett hitét. Kidomborítja az ügyfél reményeit és erőfeszítéseit a remélt irányba, és nem üzeni azt, hogy „veled valami baj van”. Ezáltal ahhoz is hozzájárul, hogy az ügyfél cselekvéseiben lássa önmagát, és ne azonosítsa magát egy számára kedvezőtlen állapottal.

Különösen fontosnak tartjuk ezt a pontot, mivel egyre több pszichológiai és pszichiátriai szakszó ivódik be a köznyelvbe, és minél többen használják ezeket a fogalmakat, annál kevésbé lesz egyértelmű, hogy ki mit ért alattuk pontosan.

Ha az ügyfél hoz be valamilyen pszichológiai vagy pszichiátriai jelenséget, állapotot leíró fogalmat, a coach megkérdezheti, hogy pontosan hogyan birkózik meg ezzel – tevékenységek és megfigyelhető interakciók szintjén.

Ha az ügyfél szavaiból azt halljuk, hogy traumatikusként élt meg egy eseményt, megoldásfókuszú coachként – ahogyan máskor is – fontos, hogy a megfigyelhető viselkedésre irányuló kérdésekkel tisztázzuk, miből veszi majd észre, hogy jó felé alakulnak a dolgai, vagy miből fogja tudni, hogy célja (például a „feldolgozás”, a „továbblépés” vagy a „jelenben levés”) teljesült.

Kiemelten fontos, hogy mindeközben elismerjük és validáljuk az ügyfél nehézségeit és élményeit, valamint hogy ő maga dönthessen arról, mit és hogyan mond el. Tudatában vagyunk – és ezt akár az ügyfelünkkel is megoszthatjuk –, hogy a „továbblépésnek” nem elengedhetetlen eleme, hogy az ügyfél részletesen beszámoljon az általa átéltekről.

A nyelv valóságépítő erejére alapozunk, és saját hozzájárulásunkkal a megbirkózásra és a remény felbukkanására helyezzük a hangsúlyt. Kérdéseinkkel és visszajelzéseinkkel a túlélést és a kibírást erősítjük meg, és lehetővé tesszük, hogy az ügyfél egy új történetet kezdjen el mesélni.

Ha a beszélgetésben felmerül az öngyilkosság gondolata, Emma Burns javaslata alapján használhatjuk a skálázás módszerét, amely a partnerség, illetve az ügyfél kompetenciájába vetett bizalmunk kifejeződésének eszköze lehet ebben a szélsőséges esetben is.

Arra kérjük az ügyfelet, hogy írja le a helyzetét egy skálán: az egyik végpont az, hogy a mai nap végére véget szeretne vetni az életének, a másik végpont pedig ennek az ellentéte: „az élet csodás”. Tisztánlátásunkat megtámogathatjuk azzal, hogy részletesen feltárjuk, pontosan milyen interakciókat és tevékenységeket jelöl az ügyfél által megnevezett érték. A skála szomszédos fokaira is rákérdezhetünk: mit tenne az ügyfelünk másként, ha eggyel magasabb vagy eggyel alacsonyabb érték felé fordulnának a dolgok. Így még tisztábban láthatjuk, hogy biztonságban tudhatjuk-e az ügyfelet. És természetesen mindig ott van a reményépítés lehetősége is, felhasználva a negatív végponttól mért távolságot.

Vagyis folytathatunk biztonságos, partneri beszélgetést annak ellenére, hogy elhangzott egy aggodalomra okot adó, figyelmeztető kifejezés. Az ügyfelünkkel együtt dönthetjük el, hogy biztonságban tudhatjuk-e őt, és kompetenciahatáron belül maradhatunk-e mi magunk is.

A megoldásfókusszal dolgozó coach kompetenciája, hogy ügyfelével bizalomból dolgozik:

• meghívja egy hasznos beszélgetésre abba az irányba, amerre ügyfele változtatni szeretne;
• következetesen és hallhatóan komolyan veszi ügyfele megnyilatkozásait;
• saját hozzájárulásaival arra helyezi a fókuszt, ami a hasznosság irányába mutat.

Ehhez ügyfele együttműködésére épít, és közösen alakítják a folyamatot.