„Egy komplexebb történésben csak becsatlakozó vagyok” – Interjú Bárnai Árpáddal

2022. 12. 20.

Sorozatunk második részében Bárnai Árpád, ifjúságsegítő, az Élményakadémia tréner – coach – facilitátora válaszol a kérdéseinkre.

Hogyan találkoztál a megoldásközpontú (Solution Focused = SF) szemlélettel?

Ifjúságsegítőként olyan gyerekekkel dolgozom, akik nehéz körülmények között élnek és nagyon kevés támogatást kapnak. Nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan lehet úgy segíteni, hogy egyszer csak már ne legyen rám szükség: hogy a gyerekek a programból kikerülve támogatás nélkül is megállják a helyüket. Nagy részük előtt semmilyen sikeres felnőtt minta nincs: azt akartam, hogy megtapasztalják, hogy ők maguk képesek dolgokat megcsinálni egyedül, belülről, saját erőforrásokból is. Folyamatosan keresgéltem: módszereket, szemléletet, technikát, új tudást, vagy bármit, ami ebben előre visz.

Levendel Áron egy továbbképzés alkalmával jött hozzánk beszélgetni. Rögtön utána elolvastam a Rövidcoaching könyvet, és éreztem, hogy ez azzzz, megvan! Nem csak arra rímelt tökéletesen a könyv, amit kerestem, de arra is, amiket tapasztaltam az öt éves gyermekotthoni munkám során. Megtaláltam, amit kerestem. Olyan volt, mintha egy törzsétől elkóborolt indián lennék, akit mindenki furának tart – a SF-fel való találkozás hatására rájöttem, hogy vannak hozzám hasonlók!

Milyen változást hozott neked az SF szemlélet?

Egyrészt függővé tett! ? Mindig figyelem, mit csinálnak Katiék, és hogyan vehetnék benne újra és újra részt.

Másrészt nagyot fordultam szakmailag. A gyerekotthonban nagyon is adja magát egy kockázatkezelő, kockázatminimalizáló hozzáállás: látod, miben van a gyerek és félted őt, tudod, hogy nehéz lesz neki. Chris Iveson mondta, hogy ez a kockázatkezelés része a szociális munkának, de nem elég látni a veszélyeket ahhoz, hogy új irányt kapjanak a dolgok. Azt is érdemes megnézni, hogy milyen jelei vannak annak, hogy egy családot, gyereket biztonságban tudhatunk. Aztán ez utóbbit kell megerősíteni. Sőt! Lehet akár ünnepelni is az életet, az ő életüket. Minden múltbéli szörnyűség ellenére ezek a gyerekek vannak. Ha nincs is sokmindenük, az a kevés viszont van! Máshogy vagyok a gyerekekkel abból fakadóan, hogy a figyelmemet máshova irányítom.

És még?

A saját, segítői szerepemet is átformálta a SF. Korábban azért gondoltam olyasmiket, hogy egy-egy nagyon fontos megnyilatkozásom majd örökre megváltoztatja a másikat, az ügyfelemet. Most inkább úgy vagyok, hogy elmondom, az én legjobb tudásom szerint hogy van, aztán bízok abban, hogy ő ezzel kezdeni fog valamit. De általában is: megértettem, hogy ami történik, azt nem én csinálom, nem rajtam múlik. Nyilvánvalóbbá vált, hogy amiről szó van mondjuk egy coachinghelyzetben, az már rég elindult. És bár egy beszélgetésen találkoztunk, de a lényeg, aminek ki kell mondódnia, meg kell történnie, az nem itt lesz. Azt majd a gyerek, az ügyfél, a másik ember megy és megcsinálja. Egy komplexebb történésben csak becsatlakozó vagyok. Ettől valahogy könnyedebb vagyok, nem teszek nyomást se magamra se a fiatalokra, és jobban észreveszem azt, ami előremutató. Még feltöltőbbé vált a munkám, pedig már előtte is eléggé az volt.

Mi az, amit most másképp csinálsz egy segítő beszélgetésben / coachingban?

Ami szerintem látványos, hogy hogyan dolgozom érzelmekkel. Korábban fontosnak tartottam, hogy az érzéseket megcímkézzük, és az ügyfelem ki tudja mondani szavakkal, hogy mit érez. Úgy gondoltam, hogy ilyenkor éli át és tudja meg igazán, hogy mit is érez. Most már ezt a fajta érzelmi tudatosítást egyáltalán nem csinálom.

Most úgy tapasztalom, hogy a hétköznapi élet részletes leírása magában hordozza az érzelmek sokszínűségét, vagy intenzitását. Nem kell, hogy egy általános szóval kinyögjem, hogy amit érzek, az most öröm. Például az ügyfél elmondja, milyen lesz belépnie az apja házába: ez egy egyedi, sehol máshol meg nem jelenő érzés. Ha részletesen leírja, milyen viszonyra vágyik az apjával, akkor ennek során egy érzelmekkel teli változás történik – ehhez pedig nem kell nagy szavakat találni.

És még?

Nem színtiszta coaching, de tökjó példa, hogy hogyan gyakoroltatom most az elsősegély- nyújtást. Ez azért nem egy olyan könnyed téma, de mégis lehet könnyedén tanulni. Egyrészt azok, akikkel gyakorlunk, hozzá vannak szokva, hogy a negatív dolgokra figyeljenek. Hetvenöt dolgot jól csinálnak, hármat meg rosszul, de arról a hetvenötről egyetlen szó sem esik. Most, ha elmondják, mi nem ment, megállítom őket, és alaposan megnézzük, mi az, amire közösen azt tudjuk mondani, hogy jó volt és legközelebb is érdemes úgy csinálni.

Márészt ez az elsősegélynyújtás egy olyan folyamat, amiben egy részletes és szigorú protokollt kell követni. De még így is van benne egy csomó apróság, ami nincs leírva. Például meg kell kérdezni a sérültet, hogy megkezdhetjük-e az elsősegélynyújtást. Na igen, de hogyan kérdezzük meg?! A lényeg a ‘hogyan’-ban van! És ha ezt a ‘hogyan’-t megnézzük, akkor kiderül egy csomó dolog, amit automatikusan, odafigyelés nélkül jól megcsinálunk. Szóval vannak hasznos, megfigyelhető, apró különbségek – még egy ilyen rendkívül kötött, első ránézésre csak egyféleképpen kivitelezhető feladatban is.

Hogyan változott a segítő teametek működése az SF hatására?

Egyre inkább ilyen szemlélettel működünk csapatként is. Például ha készülünk valamire, akkor meg szoktuk nézni, mik lesznek a jelei annak, hogy jól dolgozunk. Többet beszélünk arról, mit szeretnénk elérni és milyen irányba tartanánk. Többet foglalkozunk azzal, hogy mi történt és kevesebbet azzal, hogy milyen nagy szám volt, amit csináltunk.

Nagyon-nagyon figyelünk, hogy hogyan beszélünk azokról, akik nincsenek jelen. Ha úgy, hogy az elhangzottak megerősítőleg hatnának rá, ha jelen lenne, ha azt hallaná a szavainkból, hogy gondoskodnak rólam, komolyan vesznek – akkor tudjuk, hogy az a beszélgetés rendben van. Még akkor is lehet így beszélni valakiről, ha éppen bajom van vele.

És még?

Próbálgatunk egy újfajta “szupervíziós” eljárást, az intervíziót. Ez egy kollegiális támogatáson alapuló szakmai megbeszélést jelent. Meglepő volt, miket hozott ez a módszer. Kiderült, hogy egy csomó helyzetben szakemberként azt érezzük, hogy van egy nehéz helyzetünk, amit így vagy úgy megoldottunk, de van valaki, egy másik, jobban hozzáértő szakember, aki ha idejönne, megmondaná a tutit. Kicsit olyan érzés ez, hogy én vagyok a B opció, aki most éppen elvégezte a munkát, de valaki más sokkal jobban el tudta volna. Kattogunk, őrlődünk, hogy hogyan lehetne jobban. Aztán az  intervízió során megláthatjuk, hogy a dolog mások számára sem triviális: a többiek lehet, hogy hozzá tudnak tenni, de az is lehet, hogy nem. Észrevesszük, hogy ami történt, az nem egy elkeseredett helyzet, és csomó mindent jól csináltunk benne. Nem törekszünk ötcsillagos megoldásokra, és bevalljuk a helyzetek komplexitását. Ott ül egy csomó szakmabeli, aki azt mondja: “mi mind láttuk, hogy jól csinálod”, és ez felemelő érzés.

Legmerészebb álmaidban hol látsz még ilyen, SF-es hozzáállást?

Mindenhol, ahol emberek dolgoznak! Vagy ahol a kockázatokra fókuszálnak és félnek a botrányoktól, épp azért a kihívásokkal teli, nehéz helyzetekről nem szoktak beszélni. Mi lenne, ha bevallanák, hogy nem tudhatnak és nem kontrollálnak mindent? Vagy a politikában, közéletben: mondjuk a vezető pártok emberei úgy vitáznának a tévében, hogy közben kíváncsiak lennének a másikra, és feltételeznék, hogy az okkal mondja, amit mond.

De akár a médiában is! Mi lenne, ha a tévé akkor menne ki, amikor nincs gebasz. Van egy csomó dolog, aminek hírértéke tudna lenni, rendkívüli helytállások egy csomó helyen. Ezekre rá lehetne tenni a nagyítót, hogy nézzétek meg: ez aztán nem semmi!

Végezetül passzold tovább a labdát! Kinek a válaszait olvasnád szívesen egy ehhez hasonló interjúban?

Mányai Mártonét.

Az interjút készítette: Szabó Orsi

kép forrása