Van egy furcsa kérdés, ami néha segít – Yvonne Dolan története

By Admin 2021.10.19.

A megoldásfókuszú szemlélet és eszköztár egyik komoly előnye az egyszerűsége: kevés kérdéssel, eszközzel dolgozunk. Nem használunk elméleteket az emberi viselkedés mögöttes okainak magyarázatára, és nagyon hiszünk abban, hogy a beszélgetőpartnerünk képes úgy vágyni és változni, ahogyan az neki a lehető legjobb.

Yvonne Dolan (az Institute for Solution-Focused Therapy alapítója, tréner, terapeuta, író, oktató) története nem csak azt mutatja meg, hogy a megoldásfókusz könnyen és gyorsan tanulható, és akár egy képzés másnapjától kezdve sikerrel alkalmazható, hanem azt is, hogy – a segítő helyzetek kívánta odafigyeléssel, tisztelettel és tapintattal – az élet legnehezebb helyzeteiben is támogathást nyújthatunk vele.

A történet eredetileg a Simply Focus podcast 47. részében hangzott el.


Amerikában az orvosok nagyon túlterheltek. Elképesztő, néha már lehetetlen mennyiségű pácienst kell ellátniuk, sokszor rövid idő alatt. Egyik, ápolóknak szóló képzésünk résztvevője, egy fiatal pszichiátriai nővér egy ilyen elfoglalt sebész mellett teljesített gyakorlatot. A képzés másnapján az orvos épp csak megérkezett a munkába és rögtön kezdődött is a megbeszélése egy családdal: egy fiatal nő, a partnere, a nő szülei és gyermeke várták. A nő nagyjából ugyanannyi idős volt, mint a képzésünkön részt vevő ápolónő.

Az onkológus elmondta a családnak a szörnyű hírt, hogy a fiatal nőnek rákja van, és körülbelül egy hónapja, talán egy picivel több, talán kevesebb ideje van még élni. Az orvos igazán finoman és tisztelettel mondta el mindezt, viszont nagyon kevés ideje volt.

— Sajnálom, mennem kell a következő beteghez —  folytatta, és a nővérhez fordult —  beszélj velük!

Az orvos távozott, az ápolónő pedig ránézett a fájdalomtól és a veszteség gondolatától meggyötört családra. A beteget sokkolták az orvos szavai, és a kezébe temette az arcát. Ez a szörnyű csend, amit a terapeutaként is tapasztalunk néha: amikor egy fájdalmas helyzetben nem tudjuk pontosan, mit mondjunk, de kétségbeesetten szeretnénk mondani valamit, amivel egy kicsit is segíthetünk.

A fiatal ápolónő megköszörülte a torkát – mire a nő szülei és partnere ránéztek. A páciens még mindig az arcácba temette a kezét. A nővér a páciensre nézett.

— Mindenekelőtt azt szeretném mondani, hogy nagyon-nagyon sajnálom,. Egyikünk sem tudja, mennyi időnk van, és biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz ilyen híreket hallani. Annyira sajnálom — minden szava a szívéből szólt.

Aztán megint szörnyű csend. A beteg bólogat, a család is bólogat. Hallgatnak, és mindenki a fiatal nővérre néz, mintha azt gondolnák, azt kérnék: mondj valamit, mondj már valamit, kérlek, segíts! Az ápolónő finoman folytatja:

— Van egy furcsa kérdés. Ami néha segít — mondja, majd hosszú szünetet tart — Kell hozzá egy kis képzelőerő, de néha segít.

A páciens felemeli az arcát a tenyeréből, és a fiatal nővérre néz.

— Tudom, hogy nagyon nehéz a kórházban aludni – elég nagy itt a zaj, de tegyük fel, hogy ma éjjel valahogyan el tud aludni, és jól alszik majd. Aztán valamikor az éjszaka folyamán valami nagyon jó dolog történik. Talán egy angyal, talán egy áldás, vagy egy Önben rejlő bölcsesség. Nem tudom pontosan, de olyasmi lesz, mint egy csoda. Akármi is történik — folytatta — reggel, amikor felébred, azon kapja magát, hogy már tudja a lehető legjobb utat, a legjobb módot, ahogyan eltölti az időt ilyen körülmények között – akármennyi is van belőle. Azon a reggelen… tudva mindezt, mi lenne az első dolog, ami eszébe jutna, mikor felébredne?

Aztán megint szörnyű csend. A beteg visszahajtja a fejét a kezébe. A fiatal pszichiátriai nővér kezd kétségbeesni, de nem mond semmit, csak vár. Mert a megoldásfókuszú megközelítésben gyakran ezt csináljuk: hallgatunk, odafigyelünk.

Néhány másodperc múlva a nő felnéz a nővérre és azt mondja:

— Házasságot kötnék!

A partnerére néz, aztán ismét a nővérre. Aztán a szüleire és a kisfiára. Végül a párjára, és így szól:

— Értünk teszem, érted teszem — a szüleire néz — értetek teszem — a kicsi fiára néz — érted is teszem. De leginkább magamért teszem.

A következő néhány hetet azzal töltötte, hogy zenéket válogatott arra a kicsi esküvőre, amit a kórházba szerveztek meg. Kiválasztott egy szép ruhát, amit valahogyan fel tudott venni dacára annak, hogy kerekesszékben volt. Bár sok embertől elköszönt gondolatban ekkor, ezzel együtt még egyszer üdvözölte is őket ezen örömteli tapasztalat során.

Néhány héttel később ő és a partnere összeházasodtak. Kiderült, hogy a partnere korábban már megkérte a kezét, de ő nem mondott igent. Egészen mostanáig. A házasságkötés után – talán kicsit rugalmasan kezelve a kórházi szabályokat – volt egy kis fogadás a nővérszobában. Voltak vendégek, lufik és gyönyörű, lágy zene. Valóban jelentős dolog volt ez nem csak a betegnek és a családjának, hanem mindenki másnak is.

Mindez talán soha nem történhetett volna meg, ha a fiatal nővérnek nincs bátorsága feltenni ezt a kérdést. Olykor felmerül, hogy szabad-e egyáltalán használnunk a csodakérdést haldoklókkal, vagy olyan helyzetekben, amikor a dolgok tényleg nagyon nehezek. Biztos, hogy ilyenkor nagyon óvatosnak és érzékenynek kell lennünk. De ez a történet talán megmutatja: a képzésünket éppen elkezdő, nagyon kevés ápolónőnek kevés tapasztalat volt a háta mögött, mégis képes volt a csodakérdést olyan formába önteni, ami nagyon is megfelelő volt az adott helyzetben.


Elfie Czerny és Dominik Godat interjúját Yvonne Dolan-nel a Simply Focus podcast 47. adásában hallhatod. (A történetet a szerző 20.40-től meséli el.)

kép: Samantha Gades / Unsplash