Nem csak egy technika – Haesun Moon története

By Kovács Zsófia 2020.05.08.

A szöveg Haesun Moon 2019-es SOLWorld konferencián tartott előadásának átirata.

2016. júniusában legálissá vált Kanadában, hogy megöljük magunkat – vagyis, hogy eutanáziával vessünk véget az életünknek. Ha valaki megfelel bizonyos kritériumoknak, például végstádiumú betegsége van, akkor a kegyes halál egy lehetséges opcióvá vált. Mindez 2016. május 30-án még illegálisnak számított, június 1-jén pedig törvényes lett. Az orvosokat, nővéreket, szociális munkásokat kiképezték, hogyan kezeljék majd azt a helyzetet, amikor a páciens arról beszél, hogy szeretne orvosi segítséggel véget vetni az életének.

Azt gondoltuk, ez az, ami történni fog. A páciensek majd beszélnek az orvosokkal, nővérekkel, a szociális munkásokkal. Ami pedig a valóságban történt: a betegek azokkal beszélgettek, akiknek idejük volt rájuk. Azokkal, akik minden nap, nagyjából ugyanabban az időben jöttek… kitakarítani a kórtermet. Miközben felmossák a padlót, így társalognak: 

– Üdv, Mrs Jones! 

– Üdv!

– Hogy van ma? 

– Nem tudom. Gondolkodtam… Talán jobb lenne, ha meghalnék.

A takarítók hallottak erről először, még az orvosok és nővérek előtt. A szakembereknek fogalma sem volt a dologról. Másodjára aztán azokkal beszéltek a betegek, akik az ebédet hozták, vagy a kórházban önkénteskedtek. A gond csak az volt, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sem volt, hogyan reagáljanak. Hatalmas szívvel azt mondták: 

– Gondolkodjon pozitívan! – mire a betegek:

– Nem tudom már, hogy az mit jelent.

Így kerültem a klinikára én, hogy megismertessem az eutanáziát fontolgató páciensekkel a megoldásfókuszú beszélgetés lehetőségeit. A felső kvadránsokról beszélgettem velük. 

– Tegyük fel, hogy valamit úgy alakíthat, ahogy azt igazán szeretné. Mi lenne az?

Mire a beteg:

– Meghalnék.

Az egyes kvadránsba (a vágyott / pozitív jövőnek nevezettne) felírhatjuk: meghalnék. Ha ezt egy célként értelmezném, akkor azt kérdezném: hogyan csinálná? Ehyelett kiindulásnak vettem, és azt mondtam:

– Minek szeretne véget vetni a halálával?

Erre a kérdésre a betegek kivétel nélkül ugyanazt a három dolgot válaszolták:

  1. Véget szeretnék vetni a szenvedésnek és fájdalomnak.
  2. Meg szeretném szabadítani a családomat a tehertől.
  3. Méltósággal szeretnék meghalni.

A betegek közül néhányan korombeliek voltak, néhányan pedig a szüleim korabeliek. És amikor olyasvalakivel dolgozol, aki emlékeztet valakire, akit szeretsz vagy saját magadra…

Sok élményem volt olyan korombéli páciensekkel, akik a meghalást választották. De ezek mindig más emberek történetei voltak. Nem az én történeteim. Egészen idén januárig. Idén januárban az édesapám köhögni kezdett. Rábeszéltem, hogy menjen el orvoshoz, én pedig elkísértem őt a találkozóra, hogy tolmácsoljak. Az édesapám angol irodalmat tanult, de egy szót sem beszélt angolul. Egyáltalán nem számítottunk rossz hírre. Leültünk hárman: az édesapám, az orvos és én. Az egész helyzet nagyon-nagyon furcsa volt. Az orvos azt kérdezte: 

– Hogy van? – mire én:

– Nem tudom… maga hogy van? – az orvos csak dadogott, roppant furcsán viselkedett. Aztán kimondta a legkevésbé kedvelt szavam: sajnos. Azt mondta:

–  Sajnos az édesapja rákos.

Ott ültem az apám és az orvos között. Az apám rákos. Csak néztek rám. Az apám azt kérdezte:

– Mit mond? – odafordultam hozzá, és azt feleltem:

– Azt gyanítják, többről van szó, mint hittük.

Így. Nem voltam képes kimondani a “rák” szót. Hogy rákos. Érdekes, mennyire tapintatosak vagyunk, amikor beszélgetünk a betegekkel. megszoktam már, hogy az orvosi beszélgetésekben ez így történik. De ez most az én beszélgetésem volt, az édesapámmal. “Azt gyanítják, többről van szó, mint hittük.” Elkomorodott az arca. Azt kérdezte:

– Miről van szó? – kérdezte. Muszáj volt tagadnom. Észrevettem, hogy mosolygok. Esetleg… rák?– gondoltam Emlékszem, olyan szédelgősnek éreztem magam, és azon morfondíroztam, hogy mi folyik itt. Remegett a kezem. Aztán elővettem a jegyzetfüzetem, ami valamiért nálam volt, és jeleztem, hogy le kell írnom valamit. Az orvos azt mondta, hogy adenocarcinomája van. Mire én:

– Hogy mi? Le tudná betűzni? – Remegett a kezem, így az orvos elvette tőlem a jegyzetfüzetet és felajánlotta, hogy leírja nekem. Néztem, ahogy ír, és azt mondtam neki, szép az írása. Nem igazán voltam magamnál…

Aztán ültünk az autóban, később pedig otthon, és az édesapám gyanította, hogy rákos. Azt kérdezte:

– Mi van, ha csak egy hónapom van hátra? Mi van, ha csak… Mi van, ha meghalok?

Nekem sokkal több információm volt, mint neki. Negyedik stádiumú tüdőrákja volt. Ott ültem vele hét órán keresztül, és nem tudtam elmondani neki. Végül azt mondta:

– Bárcsak lenne még két évem… Ó, ha lenne két évem…

Nálam pedig ennek hallatán bekapcsolt az a kis szokás: tegyük fel, hogy…

– Apa, tegyük fel, hogy van még két éved. Mihez kezdenél vele? –  kérdeztem. Hatalmasat sóhajtott.

– Teljesíteném az ígéretemet, amit édesanyádnak tettem.

– Milyen ígéretet? – kérdeztem.

– Negyvennyolc évvel ez előtt, mikor eljegyeztem, megígértem neki, hogy elviszem Európába, és meglátogatjuk azoknak a csodálatos embereknek a sírhelyeit, akik nagy hatással voltak az életemre. Megígértem neki, és most eltelt negyvennyolc év…

Azt kérdeztem tőle:

– Tegyük fel, hogy elmentek. Hol kezdenétek?

– Nyilvánvalóan Shakespeare-nél – mondta.

– Kit néznétek meg még?

– Mozartot!

– Kit még?

Egy egész listányi személyt sorolt fel, amitől fellelkesedtünk – ő is, én is, pedig mindössze hat perce beszélgettünk. Ő csak mondta tovább hogy “aztán ide megyek, és oda megyek…” A következő, amit észrevettem, hogy felment a szobájába, és elővette az iPadet. Azt hittem, utánaolvas a ráknak. Odaosontam a háta mögé, hogy megnézzem mit csinál: repülőjáratokat keresett Európába.

Ezután még többször visszatértünk a témára, majdnem minden nap. Kemoterápiára járt és rengeteg féle sugárkezelésre. Szeptember 16-án elvittem a szüleimet egy kedves kis boltba, hogy vegyek nekik összeillő hátizsákot, az iskolakezdő akció keretében. (Ők hányszor vettek már hátizsákot nekem, de én most először nekik…) Édesanyám piros táskát kapott, édesapám  szürkét, aztán felszálltunk egy Londonba tartó repülőre, ahonnan Párizsba mentünk, ahol nem a rák, hanem a forgalom ölt meg minket majdnem, de túléltük…

Az emberek folyton kérdezgettek, írtak nekem Torontóból: “mit láttál, mit láttál?” Mire én: “halott embereket.” Végigjártuk ezeket a sírokat, és ezeket a gyönyörű helyeket. Voltunk például Firenzében, ahol megtaláltuk Chopint. Vagy az Párizsban volt? Nem tudom, sok városban voltunk. Az apám meglátogatta Shakespearet, Chopint, Rossinit. Egy csomó sírhoz odament, és motyogott valamit. Nem értettem, ezért megkérdeztem, mit mond. Rám nézett, és azt felelte:

– Az nem rád tartozik.

Történeteket és képeket gyűjtöttünk a sírokról, ahol jártunk. Mikor megtudtam, hogy ide jövök, azt mondtam neki:

– Apa, Budapestre megyünk. Ott ki van eltemetve? Ki halt meg ott?

– Hát… – azzal elkezdett nekem mesélni Liszt Ferencről, aki nem itt halt meg, de innen származik. Apámnak volt egy térképe, és mindent kitervelt. Érezte a kezelés mellékhatásait, és kicsit nehezen járt. Fogalmam sincs, most hol van, de valahol odakint. Valaki sírjánál.

A megoldásfókusz számomra nem csak egy technika. Egészen addig az volt, míg le nem ültem beszélgetni az apámmal. Most már viszont a mindennapi életem része. Ma reggel felkeltem és beszélgettünk. Az apám haldoklik, de a beszélgetés arról szólt, hogyan tudja igazán jól befejezni. Ez egy naponta újra és újra lezajló beszélgetés köztünk, nem pedig egy technika. Amikor azt mondjuk a megoldásfókuszra, hogy az egy módszer… Kvadránsok? Persze, nagyon hasznos, ha megvizsgáljuk, mit is csinálunk. De valójában sokkal több van benne, mint gondolnánk. Ezért tanulok belőle még mindig. Tanulok az ügyfeleimtől, tanulom, hogyan beszélgessek velük. Bárcsak levideóztam volna azt a beszélgetést az édesapámmal! Az szuper lett volna, nem?

Fordította: Kovács Zsófia

Kép: Solutionsurfers

  • Adószám: 22711337242
  • Bankszámlaszám: K&H
  • 10404027 50526569 78851012
  • IBAN HU80104040275052656978851012
  • SWIFT: OKHBHUHB

Megoldásfókusz a postaládádba?

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.