Közöttünk – nem kívül vagy belül: A megoldásközpontú rövidterápia radikális egyszerűsége

By Admin 2021.06.21.

Eredeti megjelenés: Mark McKergow PhD MBA és Harry Korman MD: Inbetween—Neither Inside nor Outside: The Radical Simplicity of Solution-Focused Brief Therapy,  Journal of Systemic Therapies, 2009, 28(2):34-49

Összefoglalás

Ebben a tanulmányban megkíséreljük felsorolni azokat az lényeges alapvetéseket, amelyekben a megoldásközpontú rövidterápia gyakorlatát másfajta terápiákétól különbözőnek látjuk. Úgy gondoljuk, hogy ezek a különbségek abból fakadnak, hogyan ismerkedett meg Steve de Shazer a terápiával. A legfőbb eltéréseket azok az eljárások adják, amelyek abból a feltevésünkből indulnak ki, hogy az embereket nem vezérli sem valamiféle belső mentális vagy molekuláris keretrendszer, sem pedig egy külső rendszer vagy társas ráhatás. 

A megoldásfókuszú gyakorlat hatékonyságát jól alátámasztó kutatási bizonyítékok birtokában azt javasoljuk, hogy miután mi, megoldásfókuszú rövidterapeuták közel harminc éven át beszéltünk arról, hogy mit csinálunk, eljött az idő, hogy világosan és nyíltan elmondjuk, mit nem csinálunk, és milyen előfeltevéseket nem használunk.

Ez a tanulmány a 2007-es bruges-i EBTA konferencián zajló beszélgetéseken alapul. Reméljük, hogy ösztönzőleg fog hatni a megoldásfókuszú területen zajló párbeszédekre. Az a szándékunk, hogy ötleteinket egy másik formában mihamarabb elérhetővé tegyük a tágabb közönség számára is. 

Bevezetés

A megoldásközpontú rövidterápia egy sajátos terület, amely a legtöbb – ha nem minden más – terápiás formától különbözik. Jellemezhető azokkal a dolgokkal, amelyeket csinálunk, és azokkal az elképzelésekkel, amelyeket használunk, de talán még inkább jellemezhető azokkal az elképzelésekkel, amelyeket nem használunk, és azokkal a dolgokkal, amelyeket nem csinálunk.

Egészen máig megoldásközpontú rövidterapeutákként nem beszéltünk túl sokat azokról az előfeltevésekről, amelyeket nem használunk, és azokról a dolgokról, amelyeket nem csinálunk. A leírásainkban azt emeltük ki, amit csinálunk, azokat a technikákat, amelyeket használunk, és azokat az előfeltevéseket, amelyekkel a terápiában résztvevő emberekre tekintünk. Ez azt eredményezte, hogy sok szakember naivnak és felszínesnek talált minket, mert amikor bizonyos technikákat emelünk ki a megoldásfókuszú elmélet és gyakorlat teljes keretrendszeréből, majd a hagyományos pszichológiai gondolkodás keretrendszerébe illesztjük őket, akkor a fogalmak és technikák abszurddá, naivitássá vagy egyenesen nyilvánvaló hülyeséggé válnak.

Mivel udvarias és türelmes szakemberek vagyunk, nem láttuk szükségét, hogy eloszlassuk ezeket a félreértéseket – talán mert (természetesen!) érdekesebb számunkra arról beszélni, amit csinálunk, ahelyett, hogy arról beszélnénk, amit nem csinálunk. Ugyancsak tudatában vagyunk, milyen nehézségeket hoz magával a hagyományos pszichológiai gondolkodás megkérdőjelezése – ami óhatatlanul megtörténik, ha azt mondjuk, hogy nem használjuk -, mivel a hagyományos pszichológiai gondolkodás igen mélyen gyökerezik a nyelvünkben és a kultúránkban. Ha mindezt frontális ütközetben támadjuk, azzal porondon – és a vitában – tartjuk a hozzá tartozó a témákat (ahogy ezt Richard Dawkins is felfedezte, aki a maga ateista módján többet beszél az Istenről, mint maga a pápa!).

A megoldásfókuszú rövidterapeuták a 80-as évek eleje óta sikerrel alkalmazzák a megközelítést. Habár a megoldásfókuszú rövidterápiáról összegyűjtött kutatások figyelemre méltóak, úgy gondoljuk, van egy sokkal nagyobb és fontosabb következtetés: nem használunk pszichológiai elméleteket és nincs szükségünk rájuk ahhoz, hogy megoldásfókuszú rövidterápiát csináljunk, sőt, még azt is ki merjük jelenteni, hogy az elméről vagy a rendszerekről szóló pszichológiai elméletek használata a kliensekkel vagy betegekkel való beszélgetéseinkben egyenesen megakadályozna minket abban, hogy megoldásfókuszú rövidterápiát csináljunk. 

Így ez a tanulmány több célt is szolgál:

  • Felveti, hogy ideje arról is beszélni, amit NEM csinálunk, csakúgy, mint arról, amit csinálunk.
  • Igyekszik tisztázni, hogy miben különbözik a megoldásközpontú rövidterápia sok más pszichológiai elképzeléstől.
  • Azt állítja, hogy a megoldásközpontú rövidterápia nem csak különbözik, de a hatékonysága révén meg is kérdőjelezi más elgondolások hasznosságát.

Ez a szövegváltozat a megoldásközpontú rövidterápiát ismerő közönség számára készült, így adottnak vesszük a megoldásfókuszú terminológia szokásos használatát. Amint lehet, szeretnénk publikálni belőle egy második, e fogalmakat tisztábban megfogalmazó változatot is – egy szélesebb közönség számára

Mitől egyedi a megoldásközpontú rövidterápia?

Mielőtt szemügyre vesszük, jellemzően mit hagy el egy megoldásközpontú rövidterapeuta, vizsgáljuk meg a megoldásfókuszú rövidterápia alapjait. A naiv megfigyelő számára a megoldásfókuszú rövidterápia az élet hétköznapi tevékenységeiről szóló beszélgetés, sőt, olykor tévesen hétköznapi beszélgetésként is azonosítják. Aktívan hallgatunk nyitott füllel arra, amit az ügyfél szeretne – bizonyos pontokon megismételjük őt, átfogalmazunk és összegzünk, illetve kérdéseket teszünk fel, amelyekkel átlagos hétköznapi tevékenységekre terjesztjük ki az ügyfél leírását. Olyasmiket kérdezünk, mint például: 

  • Mik a legjobb reményeid a közös munkánkat illetően?
  • Mik lennének / lesznek az első apró jelei annak, hogy a dolgok jobbak lettek?
  • Hol állsz most egy 1-től 10-ig terjedő skálán, amin a 10-es azt jelenti, hogy megvalósultak a legmerészebb vágyaid?
  • Hogyhogy már ilyen magasan vagy a skálán? És még hogy?
  • Ki venné észre először, hogy a dolgok jobbra fordultak? Mit vennének észre rajtad? És még mit? Észre fogod venni ezen a személyen, hogy észrevette rajtad, hogy a dolgaid már jobbak lettek? Miből fogod észrevenni rajta, hogy feltűnt neki a dolgok jobbra fordulása?

A kérdésekhez tartozik néhány egyszerű előfeltevés: 

  • Az ügyfél valaminek a változását várja a velünk való találkozástól (és van képessége tudni azt, hogy ez mi). 
  • A dolgok jobbra fordulhatnak.
  • Az ügyfél képes arra, hogy meghatározza a saját céljait, és képes arra, hogy értékelje a cél irányába történő előrehaladást. 
  • Valami a javulás felé mozdította a dolgokat.
  • Mások is észre fogják venni, amikor a dolgok javulnak.

Mindezek alapján felvázolható egy táblázat arról, amit csinálunk, és összehasonlítható azzal, amit általában egyáltalán nem csinálunk. Az “általában egyáltalán nem csinálunk” kifejezést nagyon gondosan választottuk. A megoldásközpontú rövidterápiát tekinthetjük úgy, mint egy keresést, ami egy adott esetben működő, bevált dolgokra irányul, és időnként előfordul, hogy ez a szokásos megközelítés nem hoz kellő eredményt. Azonban semmi sincs teljesen kizárva, amiről kiderül, hogy segít az adott esetben, amelyben a szokásos megközelítések nem segítenek. 

Amit csinálunk Amit általában egyáltalán nem csinálunk
Arra figyelünk, amit az ügyfél (és a többi érintett személy) mond, hogy szeretne, és arra, amilyen különbséget hozna mindez a hétköznapi cselekvésekben.  Nem fókuszálunk arra, mi a baj és miért.
Arról kérdezünk, mi segíti az ügyfelet abba az irányba haladni, amerre szeretne. Nem kérdezzük meg, mi tartja vissza, vagy akadályozza az ügyfelet.
Olyan kategóriákba és csoportokba rendezzük az ügyfél leírásából mindazt, amit akar és ami ebből már történik, amelyek segítenek eldöntenünk, miről gondoljuk, hogy a leginkább hasznos lenne, ha az ügyfél többet csinálna belőle. Más szavakkal „diagnosztizáljuk” azokat a dolgokat, amikről az ügyféllel egyetértve úgy gondoljuk, hogy jól mennek.  Nem diagnosztizálunk patológiát, vagy használunk teóriákat ahhoz, hogy megértsük, mi a baj az ügyfél életében.
Egyszerű és konkrét nyelvet használunk.  Nem vezetünk be absztrakt kifejezéseket (például hiedelmek és értékek) a beszélgetésbe.
Nagyon figyelmesen hallgatjuk és komolyan vesszük,  amit az ügyfelünk mond, és megkérjük őt, hogy az élete olyan aspektusairól beszéljen, amelyek esetleg elkerülhették a figyelmét miközben a problémákra fókuszált. Így lehetséges, hogy „a felszínen maradunk”. Nem feltételezzük, hogy ami nem hangzott el, az érdekesebb, mint ami elhangzott.

A fentiek alapján a megoldásközpontú rövidterápiát olyan eljárásként foghatjuk fel, amely segít ügyfeleinknek leegyszerűsíteni az életüket azáltal, hogy egyszerűbben beszélgetünk velük az életről , és segítünk arra fordítani a figyelmüket, amiről azt mondják, hogy számunkra fontos és hasznos. Valahogy úgy, ahogyan Wittgenstein (1957) kívánta használni a nyelvet, hogy “megmutassa a légynek a palackból kivezető utat”, megoldva ezzel a filozófusok problémáit. Ez egy meglehetősen gyakorlatias törekvés, és a prioritásai eltérnek más irányzatokétól, ahol a tudományos kategorizálásnak, leírásnak és magyarázatnak kell előbb megtörténnie.

Az igazán rendkívüli nem csupán az, hogy ezen eljárás legalább annyira hatékony, mint bármely más eljárás – ahogyan azt a Macdonald (2007) által összegyűjtött kutatási eredmények is alátámasztják -, hanem az is, hogy a megoldásfókuszú rövidterápia – nevéhez híven – kevesebb időt vesz igénybe, kisebb eséllyel vezet a terapeuták kiégéséhez, sőt, a legtöbb így dolgozó teraputa arról számol be, hogy az így végzett terápia még szórakoztatóbb is. Mégis, úgy tűnik, nagyon kevesen ismerik, és még kevesebben vannak, akik értik is a megközelítésünket. Mintha valaki felfedezte volna, hogy a gépjárművek vízzel is tudnak működni benzin helyett, és a felfedezés senkit sem érdekelne.

A terápia során feltett kérdéseinket nem befolyásolja az a feltételezés, hogy az ügyfelet valamely belső működési mechanizmus akadályozza vagy zavarja, amit neki vagy nekünk meg kell változtatnunk. Nincs kiszolgáltatva továbbá valamiféle külső rendszernek sem. Azt javasoljuk, hogy a terapeuta inkább felesleges bonyodalmat okoz, ha efféle fogalmakat vezet be a beszélgetésbe. Az alábbiakban részletesebben is megvizsgáljuk mindezt.

Az emberek nem belülről vezéreltek

Egy általánosan elfogadott bölcsesség szerint az egyén viselkedését és másokkal való interakcióit rejtett belső mechanizmusok irányítják, és a viselkedés megváltoztatásához ezen  belső mechanizmusok megváltoztatása szükséges. Olyan ez, mint amikor átállítunk egy gépet vagy valamiféle számítógépes programot: mintha az emberek teljesen ki lennének szolgáltatva az operációs rendszerükben rejlő hibáknak. 

Ilyen tipikus belső mechanizmusok például:

  • hitrendszerek,
  • személyiségvonások,
  • attitűdök,
  • motivációk,
  • értékek,
  • gondolatok,
  • érzelmek,
  • énrészek,
  • mentális térképek,
  • agy,
  • gének,
  • gyengeségek és
  • erősségek.

A megoldásfókuszú rövidterápia nem követi ezt az általánosan elfogadott bölcsességet. A megoldásfókuszú terapeuták nem kérdeznek ezekről a belső mechanizmusokról és nem is próbálják megváltoztatni őket. A megoldásfókuszú terápiában az emberek meg tudják változtatni és meg is változtatják az életüket, miközben mindenféle problémát, diagnózist vagy betegséget maguk mögött hagynak, ezeknek a “belső dolgoknak” a használata, feltérképezése vagy a rájuk való hivatkozás nélkül. Sőt, igen kielégítően kezelhetők még azok problémák is, amelyeket az ügyfél ilyen fogalmakat használva határoz meg. 

Ez nem azt jelenti, hogy a megoldásfókuszú terapeuták azt mondanák, nem létezik az elme vagy a gének, vagy hogy olyan dolgokat, mint az “attitűdök” vagy a “motiváció” nem lehet feltérképezni, megvitatni vagy megvizsgálni. Sőt, gyakran beszélgetünk az ügyfelekkel az erősségeikről, a hasznos személyes tulajdonságaikról és effélékről. Ugyanakkor ha mindezekre olyan “irányító” mechanizmusokként tekintünk, amelyeket meg kell változtatni ahhoz, hogy bármilyen más változást elérhessünk, az egyrészt félrevezető, és azonnal oda vezet, hogy valami olyat csinálunk a terápiában, ami nem megoldásfókuszú.

Mellesleg eméleti területen, például a társadalomorientált szociálpszichológia irodalmában, jó ideje érvelnek emellett az álláspont mellett. A diszkurzív pszichológia képviselői, úgy mint Rom Harré (Harré 2000, Harré és Gilett 1994) valamint a Jonathan Potter professzor által vezetett Loughborough csoport (Potter és Wetherall 1987, Potter 1996) szintén nagyon hasonló következtetésre jutottak, jóllehet inkább elméleti, és kevésbé gyakorlatközpontú nézőpontból közelítve.

Természetesen az agyunkban zajló tevékenység összefüggésben van a viselkedésünkkel és természetesen egy ember génjei korlátozzák a lehetséges viselkedéseinek és interakcióinak tartományát. Ugyanakkor lényeges, hogy különbséget tegyünk aközött, hogy “összefüggésben van”, “korlátozva van”, valamint, hogy “irányítva van”.  A gének nem határozzák meg, hogy egy bizonyos szituációban a lehetséges viselkedések és interakciók közül melyik jelenik meg – inkább a ‘lehetőségek paramétereit’ határozzák meg, a óriási variációs lehetőségeknek adva teret. Stephen Rose több írásában is bírálta a genetikai determinizmust (például Rose, 2005) határozottan támogatva álláspontunkat. Wittgenstein, valamint az ő gondolatai által inspirált szakemberek megmutatják, mennyire értelmetlen is volna elképzelni, hogy az agyunk irányítása alatt állunk (például Bennett és Hacker, 2003, Dierolf és McKergow, 2007).

Az emberek nem kívülről vezéreltek

Egy másik hagyományos bölcsesség szerint az egyének rendszerszintű folyamatok működésének részei, melyek változásai az egyén változásaihoz vezetnek el. Ez a nézet úgy tekint az emberekre, mint akik külső, makroszintű erőknek vannak kiszolgáltatva, például:

  • rendszerek,
  • másodrendű változás,
  • hatalmi struktúrák,
  • narratívák,
  • kulturális normák és
  • sors.

Ezek az elképzelések szintén nem képezik a megoldásfókuszú rövidterápia részét. Ez nem jelenti azt, hogy a megoldásfókuszú rövidterápia szerint például a kulturális normák ne lennének hatással az egyénre. Ahogy azt sem, hogy a rendszerszemlélet ne volna hasznos néha. Ez mégsem ugyanaz, mint úgy tenni, mintha lenne egy általános érvényű, “igazi rendszer” amit meg kell találni, fel kell térképezni, követni kell vagy épp meg kell változtatni, különben hiábavaló lesz a munkánk.

Szeretnénk különbséget tenni a makroszintű rendszerek – mint például az előzőekben felsoroltak – és a mikroszintű interakciók – a beszélgetés mindennapi önszerveződése, a válasz és a folytatás (Wittgenstein rendszerében), a  nyelv közös használata – között. A beszédre és a társas interakciókra tekinthetünk rendszerszemléletben: a normák, a narratívák vagy a hatalom konstruálásának – egyben megváltoztatásának – lokális módjai nagy jelentőséggel bírnak számunkra. Nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy az apró interakciók és dialógusok hogyan teremthetik meg makroszintű jelenségek képzetét. Ugyanakkor, pusztán az a tény, hogy ezek mikroszintű interakciók által jönnek létre, számunkra azt jelenti, hogy ugyanilyen mikroszintű interakciók révén meg is változtathatók. Az egy dolog, hogy a “társadalom megváltoztatásáról” beszélünk, ha valami mást szeretnénk, de egész más dolog úgy hozzáfogni a társadalom megváltoztatásához, mintha csak zoknit cserélnénk.

(A téma részletesebb, aktualizált kifejtését lásd: Mark McKergow, The Next Generation of Solution Focused Practice : Stretching the World for New Opportunities and Progress Routledge, 2021 – a ford.)

A megoldásfókuszú rövidterápia eredete

Felmerülhet a kérdés, hogyan alakulhatott ki egy ilyen robusztus és széles körben elterjedt gyakorlati módszer, mint a megoldásfókuszú rövidterápia – hiszen egyértelműen nem az őt megelőző hagyományos elgondolásokból fejlődött. Az egyik lehetséges válasz talán abban rejlik, ahogyan Steve de Shazernek a terápia iránti érdeklődése kialakult. 

2002-ben Steve de Shazer egy workshopot tartott a svédországi Malmöben, és a közönségből valaki megkérdezte, hogyan lett ő terapeuta. Azt felelte, ő valójában soha nem volt terapeuta, és a következő történetet mesélte el:

Soha nem érdekelt a pszichoterápia, és soha nem is olvastam róla. Kutató szociológus voltam, akit az foglalkoztatott, hogyan működik a nyelv. A ‘60-as évek végén egy érdekes kutatási projektre készülve épp egy könyvtárban várakoztam valakire, aki késett. Véletlenszerűen levettem egy könyvet egy polcról, és kinyitottam. A könyv történetesen Jay Haley és Milton Erickson könyve volt. Azon az oldalon, ahol kinyitottam, Haley azt állította, hogy Erickson terápiás foglalkozásai és különös házi feladatai nem követtek előre lefektetett szabályokat. Az első reakcióm az volt, hogy ennek így nincs értelme. Kell, hogy legyenek szabályok. A nyelv és a kommunikáció szabályokhoz kötött, és az emberek nem lennének képesek kommunikálni, ha nem követnének bizonyos szabályokat.

Ugyanakkor Haley jól ír, a könyv érdekesnek tűnt, Erickson munkája pedig nagyon is tiszta és érthető volt, ezért tovább olvastam. Végül mindent elolvastam, amit Ericksonról írtak, és mindent elolvastam, amit csak találtam Erickson írásaiból. Elolvastam még pár másik könyvet is ugyanarról a polcról a pszichológia témakörében. Többségük rosszul megírt, érdektelen elméleti munka volt. 

Tehát belekezdtem ebbe a kutatási projektbe, hogy rájöjjek, miként építette fel Erickson a beavatkozásait. Milyen szabályokat követett? Erickson munkásságából számos esetet publikáltak. Sőt, úgy gondolom, több eset jelent meg Erickson gyakorlatából mint bármely más terapeutáéból. Elkezdtem rendszerezni az eseteket hasonlóságok, különbségek és minták után kutatva, illetve mepróbáltam leírni a szabályokat – tudtam, hogy kell lennie ilyeneknek – amelyeket Erikson követ. Négy szabályt találtam, és felosztottam közöttük az eseteket, kupacokba rendezve őket. Mindegyik szabályhoz egy kupac tartozott és külön kupacba kerültek azok az esetek, amelyekhez nem tudtam egyetlen szabályt sem társítani. Ez utóbbit a “különös esetek” kupacának neveztem el.

Amikor minden esetet elhelyeztem a megfelelő kupacban, észrevettem, hogy a “különös esetek” tették ki az összes eset körülbelül 50 %-át. Ez nyugtalanított, és azon töprengtem, hogy csak azért lehet így, mert az esetek leírásából kimaradt valamilyen lényegi információ, amelynek hiányában lehetetlen megalkotni azokat a szabályokat, melyek magyarázatul szolgálnának ezekre az esetekre. Ezért – mivel ekkorra elolvastam az Erikson által írt, valamint a róla szóló irodalom nagy részét (ha nem az egészet), világos értelmezést alkottam arról, amit Erikson számomra nagyon logikusan és érthetően csinált – eldöntöttem, hogy magam is elkezdek esetekkel foglalkozni, hogy leírásokat alkotva meg tudjam fejteni a szabályokat. 

Ezért aztán nyitottam egy rendelőt a szociológia osztályon, elkezdtem ügyfeleket fogadni és hamarosan azt találtam, hogy az eseteim körülbelül 50%-a besorolható volt a 4 szabály valamelyikébe, 50%-a pedig a “különös esetek” kupacába került. Mivel az arányok ugyanazok voltak mint Milton Ericksonnál, biztos voltam benne, hogy megismételtem, amit Erickson csinált. Nos, tévedtem. Amikor 15 évvel később megnéztem egy filmet Milton Erickson egy üléséről, az első reakcióm Erikson munkájára az volt, hogy: “Hűha, az egészet rosszul csinálja!!!”

Ami ennek a tanulmánynak a szempontjából lényeges, hogy a megoldásfókuszú rövidterápia arra épül, ahogyan egy szociológus, akit érdekelt a nyelv működése, félreértette Ericksont. Ez lehet az egyik fő oka annak, hogy a megoldásfókuszú rövidterapeuták tevékenysége miért határozottan különbözik attól, amit más terapeuták csinálnak. A pszichológiáról vagy az elme működéséről való gondolkodásnak semmi köze nem volt a modell megalkotásához. 

Megoldásfókuszú rövidterápia és az eklekticizmus

Ahogyan azt korábban is mondtuk, a megoldásfókuszú rövidterápia kérdéseinek más keretrendszerben történő alkalmazása oda vezethet, hogy a megközelítés butaságnak, naívnak  vagy nevetségesnek tűnik.  Például, “A negatív gondolkodás művészete”  (Kunsten å tenke negativt, 2006) című norvég játékfilmben egy nagyon lehangolt, az öngyilkosság lehetőségét fontolgató kerekesszékes férfit és aggódó barátnőjét meglátogatja egy “megoldásfókuszú terapeuta” és az ő “pozitívitás-csoportja”.  A film meggyőzően mutatja be, hogy a “pozitivitás-csoport” pozitív hozzáállása felszínes és “tagadáson” alapszik, miközben a “valódi” változás létrehozásához komolyan át kell dolgoznunk magunkat a problémáinkon. A film jó példája annak, ha  egy-egy megoldásfókuszú technikát a hagyományos pszichológiai gondolkodás keretei közt alkalmazunk, és megoldásfókuszú terapeutát pedig reménytelenül naiv és buta embernek festi meg. 

A megoldásközpontú rövidterápia egyes elemei számos gyakorlati módszerben feltűnnek. Például MacKinnon és társai (2006) azt javasolják a pszichodinamikus interjúztatóknak, hogy kerüljék azokat a kérdéseket, amikben szerepel a “miért” szó, kérdezzenek a kivételekről, a részletekről, az ügyfelek életének pozitív aspektusairól és a többi. Asen és társai (2004) narratív kérdések mellett kifejezetten megoldásközpontú kérdéseket is alkalmaznak, amikor orvosokat tanítanak a páciensek családi rendszereinek felmérésére. Ugyanakkor ők meglehetősen más okból tesznek így, mint a hasonlóan eljáró megoldásfókuszú terapeuták.  Ez nem azt jelenti, hogy ez az eklekticizmus nem értékes – távolról sem. De ez akkor sem ugyanaz, mint a megoldásfókuszú rövidterápia gyakorlata.

Steve de Shazer jobban szerette teljesen figyelmen kívül hagyni a hagyományos elképzeléseket, s ez néhány meglehetősen bizarr félreértéshez vezetett. Ha valaki ezt kérdezte Steve-től egy workshopon: “Hogyan dolgozol a depresszióval (vagy az anorexiával vagy bármilyen más patológián alapuló diagnosztikus cimkével)? ”Steve így felelt: “Nem értem a kérdést.” Megoldásfókuszú szempontból nézve Steve válasza teljesen érthető. Nem dolgozunk depresszióval, nem dolgozunk problémákkal – és nem is próbáljuk megoldani őket.

Megoldások építésén dolgozunk – ahogyan azt fentebb is vázoltuk, és ahogyan ez számos könyvben és tanulmányban le van írva – függetlenül attól, milyen diagnózissal is érkeznek hozzánk az emberek. De ha továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyjuk a széles körben elfogadott hagyományos posztulátumokat – ahogyan azt Steve de Shazer előszeretettel tette – azzal kockáztatjuk, hogy a területünk marginális és elszigetelt lesz.

Az emberek a “közöttünk” keletkező világban élnek

Tehát a megoldásfókuszú terapeuták nem használják a pszichológia fogalmait, és nem teszünk úgy, mintha az emberek kívülről vagy belülről vezéreltek lennének. Hogyan írhatnánk akkor le általánosan mindazt, amit csinálunk?

Ugyanúgy boldogulunk, mint bárki más – beszélünk, beszélgetünk, reflektálunk, alszunk, viccelünk, tűnődünk, a nyelv és a viselkedés által közvetlenül vagyunk részesei az interakcióknak. A reagálás aktusát – egy másik személyre, egy kérdésre, egy eseményre, egy visszaesésre – nem valami kívülről vagy belülről irányított dologként értelmezzük. Ami egy adott pillanatban történik, arra nem a fentiek által előírt, irányított, meghatározott dologként – sokkal inkább a kreativitás pillanataként tekintünk, amely már megtörtént és a továbbiakban lehetséges dolgok kontextusában következett be. A beszélgetések önszerveződésének, a dialógusok kialakulásának módjait szintén tanulmányozták más területek, például az összetett rendszerek elméletének (lásd pl.: Cilliers, 1998, Stacey, 2005) képviselői. 

A szó legjobb értelmében menet közben találjuk ki a dolgokat. Ez a fajta gyakorlat az etnometodológia úttörőjének, Harold Garfinkelnek (1967) “ad hoc”-ozás fogalmához kötődik: olyan módszerek, amelyekkel az emberek fenntartják a beszélgetéseket, a társas jelentések közös értelmezését, a rendet és a valóságot. 

Ezek a gondolatok már kezdetek kezdetétől jelen voltak a megoldásfókuszú rövidterápiában – az interakciós modell volt a Palo Alto-i Mental Research Institute csoport legfontosabb alapja, ahol Steve de Shazer és Insoo Kim Berg először találkozott. Véleményünk szerint az interakciós modell  egy olyan kulcsfontosságú elem, amelynek sokkal nagyobb és szerteágazóbb hatása van, mint azt a legtöbben gondolnánk.

Az élet legapróbb részletei – legyenek  bár szándékosak vagy véletlenek –  egy gazdag és meglepő jövőt bontakoztatnak ki. Ebben a bontakozásban viselkedünk átlagos, napi tevékenységeit végző ügyfelekként és az ügyfeleinkkel beszélgető terapeutákként, együtt konstruálva lehetséges vágyott jövőket (fókusszal az “itt és most”-on, tudván, hogy ez egy mód, ahogyan megelőzhetjük, hogy a figyelmünk elméletföldjére kalandozzon). 

Ebben az értelemben használjuk a “közöttünk” szót – ahhoz, hogy valahol legyenek interakciók és bontakozás, elengedhetetlen, hogy legyen valami, amivel interakcióba lehet lépni. 

Occam borotvája ismét vág

A tudósok általában komolyan veszik Occam borotvájának elvét. Amikor egy elméletről, axiómáról vagy hipotézisről bebizonyosodik, hogy nem alapvető – hogy nélkülözhető -, akkor azt biztonságosan félre lehet tenni. A Nap nem forog a Föld körül (jóllehet, Galileot bebörtönözték, amiért ezt állította). A gócbetegség pszichiátriai vonatkozását (enyhe depresszió kezelése a szenvedő fogainak kihúzásával – bevett gyakorlat volt az 1920-as években) elvetettük, ahogyan a hisztéria méheltávolítással való kezelését is. Talán azért mert mi, a szerzők is tudományos és orvosi területről jövünk, mindketten ragaszkodni akarunk a borotva használatához és ahhoz, hogy azáltal fejlődjünk, hogy kevesebb dolgot csinálunk.  

Mint megoldásfókuszú szakemberek, továbbra is arra törekszünk, hogy kevesebb eszközzel tegyünk többet  – és talán megmutassuk, hogyan lehetne az eredményeket használva más területeket is egyszerűsíteni, vagy akár (bizonyos módszereket) elvetni. A megoldásfókuszú terápia hajnalán (nagyjából az 1980-as évek közepén) érthető módon elsőbbséget élvezett, hogy a gyakorlat és a tapasztalat által fejlesszük és csiszoljuk a módszert. Most húsz évvel később egy jól megalapozott megközelítésünk van.

Természetesen a csiszolásnak és finomításnak mindig folytatódnia kell. Ugyanakkor, a megoldásfókuszú rövidterápia hatékonyságát bemutató, egyre növekvő számú kutatással elkezdhetünk asszertívabbak lenni a következtetéseink kiterjesztésében. A borotvát megélesítettük. Ideje szélesebb körben is elkezdeni bemutatni egy alapos borotválás előnyeit –  különösen a pszichológiai elméletek területén. Amellett érvelünk, hogy a  megoldásfókuszú rövidterápia egy sajátos, eredményes és hatékony paradigmát jelent az emberekkel való munkához, s ezzel sok mindent megkérdőjelez, amit a pszichológia világában természetesnek vesznek. 

Az összegyűjtött kutatások azt mutatják, hogy a megoldásfókuszú rövidterápia legalább olyan eredményes, mint bármely más eljárás – melyek többsége kifejezetten felhasználja a belső irányítottság (hiedelmek, gondolatok vagy más megváltoztatandó dolgok) vagy külső (rendszerek, vagy más megváltoztatandó dolgok) irányítottság fogalmait. Ugyanakkor, ha egyszer ezek egyike sem hoz előnyöket a gyakorlatba, nem jött vajon el az ideje annak, hogy a világ felülvizsgálja ezeket a koncepciókat?

A megoldásfókuszú rövidterápiában akkor vesszük észre a csodát, miután megtörtént. Ez igaznak tűnik a hétköznapi életünk számos forradalmára is. Amikor Ray Tomlinson mérnök-informatikus elküldte az első e-mailt az Arpanet-es kollégáinak 1971-ben, a másnap reggeli újságok meg sem említették. Amikor a mobiltelefonok specifikációja az SMS szöveges üzenetküldéssel bővült, csupán egy frappáns ötletnek tűnt, nem pedig olyasminek, ami megváltoztatja az életünket. Talán már zajlik is a poszt-pszichológiai átalakulás, anélkül, hogy bárki is észrevenné.

Egyikünk (MMcK) Gale Millerrel együtt elindította a Karlstad Group projektet. Szeretnénk előmozdítani a megoldásfókuszú terápia és más eljárások megerősödését, a hasonló interakciós / társas fókuszú elméleti tradíciókkal való párbeszéd kialakítása révén. Az összetett rendszerek elmélete, az agilis szoftverfejlesztés és a swarm intelligencia már az azonosított határterületek között szerepelnek. A pszichológia nincs a listán.

Befejezés

A megoldásfókuszú rövidterápia hosszú éveken át világszerte történő alkalmazásával megmutattuk, hogy a terápia lehetséges anélkül, hogy az emberekre úgy tekintsünk, mint akiket belső (pszichológiai vagy molekuláris mechanizmusok) vagy külső (struktúrák vagy rendszerek) tényezők irányítanak. Mivel a változásra anélkül is tudunk hatást gyakorolni, hogy ezek bármelyikéhez folyamodnánk, itt az ideje, hogy egy széleskörű újraértékelését hirdessük meg annak, ahogyan az emberekről gondolkodunk és beszélünk. 

Steven Rose biológiaprofesszor Lifelines c. könyvében  (2005) a genetikai determinizmus eszméje ellen érvel. Álláspontjának összegzéseként Marxot idézi:

“Lehetőségünk van felépíteni a jövőnket, bár a körülményeket nem mi választjuk meg.”

A megoldásfókuszú rövidterápia nagyon gyakorlatias módon visszhangozza ezt a gondolatot. Pszichológiai vagy rendszerszerű fogalmak nélkül dolgozunk. Úgy tekintünk igenlően az emberekre, mint akik olyasmiket tesznek, amiket az emberek tenni tudnak: remélnek, beszélnek, reflektálnak, beszélgetnek, interakcióba lépnek, válaszolnak… És igyekszünk megmutatni az egyszerűsítés előnyeit.

Hivatkozások

Asen E., Thomson D., Young V. and Thomson P: Ten Minutes With The Family: Systemic interventions in primary care, Routledge (2004) 

Bennett M.R. and Hacker P.M.S.: Philosophical Foundations of Neuroscience. Blackwell (2003) 

Berg, I.K., Conference plenary on the roots of SF, Vienna, SolWorld (2006) 

Cilliers, P.: Complexity and Postmodernism: Understanding Complex Systems, Routledge (1998) 

Cohen, J. and Stewart, I.:L The Collapse of Chaos, Viking (1994)

Garfinkel, H.: Studies in Ethnomethodology. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall (1967)

Rom H.: Social Construction and Consciousness, in ‘Investigating Phenomenal Consciousness: New Methodologies and Maps’, ed Max Velmans, John Benjamin, Amsterdam (2000) 

Rom H. and Grant G.: ‘The Discursive Mind’, Sage (1994) 

Macdonald Alasdair: Solution-focused Therapy: Theory, Research and Practice, Sage (2007) 

MacKinnon R. A., Michels R., Buckley P.:  Pszichiátriai interjú a klinikai gyakorlatban, Oriold és Társai, 2017

MacKinnon RA, Michels R and Buckley PJ, The Psychiatric Interview in Clinical Practice, American Psychiatric Press Inc 2nd Rev Ed (2006)

McKergow, M. and Deirolf, K. The Grammar of Neuroscience in proceedings of the SOL 2007 conference, Bruges (2007)

Miller, Gale, Wittgenstein and Solution-Focused Therapy: A Misreading, Ratkes 1 pp 18 – 24 (2003) –  to be published

Miller, Gale and McKergow, Mark Constructing the Future: Different dialogues about solution-focused work First report of the Karlstad Group http://www.sfwork.com/jsp/index.jsp?lnk=6d3 (2007)

Miller, S. and Berg, I. K., The Miracle Method: A Radically New Approach to Problem Drinking, WW Norton (1995)

Potter J.: Representing Reality: Discourse, rhetoric and social construction, Sage (1996)

Potter J. and Wetherall M., Discourse and Social Psychology: Beyond Attitudes and Behaviour, Sage (1987)

Rose, Steven: Lifelines: Life Beyond the Gene, Vintage (2005) Stacey R, Experiencing Emergence in Organizations (Complexity as the Experience of Organizing), Routledge (2005)

Wittgenstein, L.: Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1998


A szöveget fordította: Fehér Tilla és Szabó Orsi
Szakmai lektor: Hankovszky Katalin