Az erőfeszítés-fókuszú interjú (Harry és Jocelyn Korman, Scott Miller)

By Admin 2020.10.06.

A szöveg eredeti megjelenése: Journal of Systemic Therapies, 39. kötet, 1. szám. 2020, pp. 35–48, 

A tanulmány rövid összefoglalóját ITT olvashatod. 

Még 2018 elején ajánlotta valaki a figyelmünkbe Carol Dweck kísérleti pszichológus munkáját. Ebben Dweck bemutatja, hogy a gyermekek dicséretben részesítése – egyfelől az egyes tulajdonságaikért vagy személyiségük sajátosságaiért (okosságért, gondosságért stb.), másfelől az elvégzett „kemény munkájukért” – nagyon eltérő eredményre vezetett, a gyerek által nyújtott teljesítményben vagy az általuk vállalt kihívásszintben, attól függően, hogy az egyikért vagy a másikért kaptak dicséretet. Mi – e cikk első két szerzője – harminc éve igyekszünk elsajátítani a megoldásfókuszú rövidterápiát, és ezalatt némi kompetenciára tettünk már szert a kvalitást és a sikert a központba állító interjúkban, amelyekben azt feltételezzük: „az ügyfél bölcs”. Nem fejlesztettük azonban a képességeinket a téren, hogy az interjúkban az erőfeszítésekre összpontosítsunk: feltételezve például, hogy „az ügyfél kemény erőfeszítéseket tett”. Ez a cikk Carol Dweck kutatásainak egy szeletét mutatja be, illetve annak gyakorlati alkalmazását egy szociálisan elkülönülő, tizenegy éves gyermek esetében, aki nem akar találkozni más gyerekekkel. A cikk erőfeszítés-fókuszú kérdéseket tárgyal, és megvitatja, mikor lehetnek hasznosak az ilyenfajta kérdések.

Kulcsszavak: rövidterápia, kudarc, erőfeszítés-fókuszúság, erőfeszítés-fókusz, elismerés, dicséret, megoldásfókuszú rövidterápia.

Csak azok képesek hatalmas eredményekre, akik a hatalmas kudarcot is vállalni merik.
Robert F. Kennedy, A remény hullámai c.
University of Cape Town, Cape Town, Dél-Afrika, 1966. június 6.

Emma (a nevet megváltoztattuk) tizenegy éves volt, amikor az édesanyja elhozta őt a terápiára, mivel Emmát egyre súlyosbodó nehézségek árán lehetett rávenni az iskolába járásra. Akkor már több éve nem látta az osztálytermet belülről. Az iskola dolgozói autizmus spektrum zavart emlegettek, bár sohasem készült formális diagnózis. Emma az iskolában a napjait egyedül töltötte egy az osztályteremmel szomszédos szobában. Így figyelemmel tudta kísérni, mi történik odaát, anélkül, hogy látta volna a többieket, vagy a többiek látták volna őt. Az elkülönültsége ellenére – bár a tanárt és az órákat csak a két helyiség közötti ajtón keresztül hallhatta – szépen haladt a tanulmányaiban.

Emma anyját leginkább a szociális együttlét hiánya aggasztotta. Az első beszélgetéskor egyszer azt mondta, „Emmának nincsenek barátai. Még a szünetben sem hagyja el a szobát.” Emma a maga részéről leginkább „pánikrohamokra”, majd „sötét gondolatokra” panaszkodott. Ettől a ponttól fogva a beszélgetés egy rendes megoldásfókuszú első beszélgetésként zajlott tovább, a terapeuta (Harry Korman) azt firtatta, mit vár Emma és az anyja a terápiától. Emma azt szerette volna, hogy megszűnjenek „a pánikrohamai”, és azt mondta, „boldogabban szeretné érezni magát”. Ha ez megvalósulna, képes volna az iskolában az osztályteremben ülni. Emma anyja azt remélte, hogy a kislánya boldogabb lesz odahaza, meg azt, hogy Emma vágyat mutat a többi gyerekkel való együttlétre. Abban is reménykedett, hogy Emma nem fog minden reggel sírva fakadni az iskolába készülődéskor, és természetesen azt kívánta, hogy Emma képes legyen a csoportszoba helyett a tanteremben részt venni az iskolai órán.

A szokásos „mi volna, ha csoda történne” kérdésre[1] Emma és az anyja a napi rendes tevékenység meglehetősen részletes leírásával válaszolt. Emma úgy ébredne, hogy várná, hogy iskolába menjen, és könnyebben kelne fel az ágyból – talán még abban a percben, mikor az anyja felébreszti. Sokkal boldogabbnak érezné magát, szépen beszélne a kishúgával, cirkusz nélkül enné meg a reggelit, és az apja meg az anyja korholása nélkül is készülődne az iskolába. Emma a maga részéről azt mondta, hogy anyu és apu boldogok és büszkék lennének, ha egyedül tudna felkelni, és elmenne az iskolába. Arra a kérdésre, hogy mi lepné meg anyut a legjobban, azt válaszolta, hogy anya biztosan elájulna, ha befonná a kishúga haját. Az anyja egyetértően bólogatott, és azt mondta, jó lenne, ha az iskola után Emma szeretne játszani valakivel, vagy legalább beszélne arról, hogy szeretne játszani. Emma empatikusan úgy fogalmazott, „akarok iskolába menni, és akarok a többiekkel az osztályteremben lenni, de magamban akarok lenni. A dolgokat magam csinálni.” Anyjára nézve hozzátette, „még akkor is, ha mások nyaggatnak emiatt.”

A beszélgetés a csodaskálával folytatódott: „Ha a nulla azt a helyzetet jelenti, amikor anya úgy döntött, eljöttök erre a beszélgetésre, a tíz pedig azt, ahogy a dolgok a csoda megtörténte után lennének, akkor te most hol állsz ezen a skálán?” Emma magát hetesre tette, az anyja pedig hármasra, aztán amikor firtatni kezdtük, hogy miért magasabb ez az érték a nullánál, – egy társasan elszigetelt lány esetében különösen – fontos kivételek jelentek meg. (A kivétel a megoldásfókuszú rövidterápiában egy technikai fogalom. Azt jelenti, hogy problémának kellett volna történnie, de az mégsem következett be.) Körülbelül egy hónappal korábban Emma focizni kezdett egy labdarúgócsapatban, amelynek az apja volt az edzője. „Jó benne”, mondta az anyja, hozzátéve, „és semmiben nem tér el a többi gyerektől, amikor ott van.” Az első beszélgetés során viszonylag sok idő ment el arra, hogy kivilágosodjanak a részletek, hogy Emma miként vette rá magát, hogy edzésekre és meccsekre járjon, és általában jól ellegyen és jól érezze magát ott. A család néhány más otthoni változásról is beszámolt, mint például arról, hogy az esti rutinok egy kicsit könnyebbé váltak. Emma azt állította, fogalma sincs, hogyan érte el, hogy ezek a dolgok megtörténjenek; csak úgy megtörténtek. Amikor arról kérdeztük, hogy anyu és apu segítettek-e, azt válaszolta, „anyu mindig nyaggat és noszogat.”

Számos olyan dolog történhetne, amely azt jelezné Emmának és az anyjának, hogy a kislány följebb lép a skálán. Különösebb sorrend nélkül ezek:

  • Nem sírna, ha készülődne az iskolába reggelente.
  • Játszana a kishúgával.
  • Rögtön felkelne, mikor az anyja felébreszti.
  • Elgondolkodna, hogy ne menjen-e be mégis az osztályba.

Mindent egybevetve, egy a megoldásfókuszú rövidterápiában meglehetősen szokványos első beszélgetés zajlott le (de Shazer 1985, 1988, 1991; de Shazer et al., 1986, 2007).

A gondolkodási szünet után Harry számos dicsérettel rukkolt elő. Figyelemreméltó lány, megvan a magához való esze, sok tekintetben érzékeny és gondos mind intellektuálisan, mind emocionálisan. Harry így zárta az összegzést: „a szülőktől jövő noszogatás, úgy látszik, segít, és érződik a különbség. Hogy Emma focizni jár, és otthon apró változásokat valósít meg, minden bizonnyal azt jelzi, hogy mindnyájan valamit jól csináltok. Úgyhogy folytassátok, amit csináltok, és fordítsatok figyelmet a haladás további megnyilvánulásaira.”

Emma és az anyja a második beszélgetésre azzal érkeztek, hogy túl sok nem változott. Azok az apró dolgok, amelyek már az első beszélgetéskor is jobban mentek, tovább folytatódtak, de az iskolában, ami mindkettőjüknek a legfontosabb ügyet jelentette, semmi nem változott. Harry azonban nem aggódott. Persze, ez kétségkívül súlyos probléma volt, és az iskola dolgozói úgy viselkedtek Emmával, mintha egy nagyon zavart gyermekkel lett volna dolguk, de – ahogy ez a megoldásfókuszú gyakorlatban sokszor előfordul ­­– Harry nem látott semmit, ami bármilyen komoly bajra utalt volna.[2] Természetesen gyanította, hogy ha Emma nem változtat az iskolai magatartásán, ha továbbra is igazolja a körülötte dolgozó aggódó szakemberek várakozásait, akkor borús jövő vár rá. Harry a második beszélgetés után sem aggódott nagyon a lány miatt. Az egyetlen aggodalomra okot adó körülmény az volt, hogy a megoldásfókuszú rövidterápiák során sok ügyfél már a második alkalommal arról számol be, hogy a dolgok már jobban mennek.

Scott Miller látogatása

Az Emmával lezajlott második beszélgetést követő héten Scott Miller érkezett látogatóba (a harmadik szerző). Scott és Jocelyne meg Harry kollégái egymásnak, és régi barátok. Az elmúlt három évtized során Scott rá szokott kérdezni Harrynál és Jocelyne-nél, hogy otthon vannak-e, mikor ő Skandináviában jár, és van egy vagy két szabad napja. Az ilyenkor folytatott beszélgetések lebilincselőek és nagy horderejűek, gyakran éjszakába nyúlnak, és rendszerint tovább tartanak annál, mint amikor az érzékenyebb családtagok és látogatók már aludni térnek. Ezúttal sem volt másként.

Az utóbbi időben Scott érdeklődni kezdett a tudatos gyakorlás (angolul deliberate practice) iránt. Chow és munkatársai 2015-ben publikálták az első tanulmányt, amely azt dokumentálja, hogy a kiemelkedő teljesítményt nyújtó terapeuták lényegesen több időt töltenek a teljesítményük javításával, mint a kevésbé hatékony társaik. Kiderült, hogy a sikerük nagyrészt abban rejlik, hogy megállapítják, hol van a teljesítményük határa – azaz hol vannak azok a pillanatokat, amikor az egyébként hatékony munkamódszerük veszít a hatékonyságából, csődöt mond –, és hogy az ilyen pillanatokra tudatosan és szándékosan alternatívákat alakítanak ki és gyakorolnak be. Másként fogalmazva: magukat a kényelmi zónájukon kívülre helyezik, és ott maradnak, alternatív interakciós módokat gyakorolva.

Azon az estén a diskurzus egy pontján Scott felcsapta a notebookját, és két videót mutatott a YouTube-ról. Tizenegy, tizenkét éves gyerekeknek egy egyszerű kirakós játékot kellett megoldani. Miután a feladatot sikeresen végrehajtották, a gyerekek kétféleképpen kaptak dicséretet. Az egyik felüknek azt mondták: „Igazán jól csináltad! Te biztosan igen okos vagy ebben a játékban.” A gyerekek másik felét ezekkel a szavakkal dicsérték: „Igazán jól csináltad! Te biztosan igen keményen próbálkoztál ebben a játékban.”

A szavakban történt apró változásnak a hatása az ezt követő teljesítményre drámai volt. Közvetlenül az elismerés után a gyerekek választhattak egy könnyű vagy egy nehezebb kirakós között. A kemény próbálkozásukért megdicsért gyerekek 92 százaléka a nehezebb feladatot választotta, míg az okosságukért megdicsért gyerekeknek csak a 33 százaléka kérte a nagyobb kihívással járót. Ezután a gyerekek olyan kirakós feladatot kaptak, amelyet nem lehetett megoldani. A kemény próbálkozásért megdicsért gyerekek keményebben és hosszabb ideig dolgoztak a megoldásért, és úgy látszott, jobban élvezik a játékot, mint az intelligenciájukért megdicsértek, akik hamar frusztrálttá váltak, és korán fel is adták. Ezután a mesterségesen generált kudarc után a gyerekek olyan feladatot kaptak, amelynek a nehézségi foka az első, általuk megoldott, egyszerű feladat szintjén volt. A vizsgálat leginkább zavarba ejtő megállapítása az volt, hogy a legutolsó egyszerű feladatban azoknak a gyerekeknek az eredménye, akik az okosságukért kaptak dicséretet, átlagosan húsz százalékkal romlott. Azoknál a gyerekeknél, akiket a kemény próbálkozásukért dicsértek, harminc százalékkal javult. Egyszóval ötven százalékpontos különbség csupán három szó miatt. A „Te biztosan igen okos vagy ebben a játékban.” szemben azzal, hogy „Te biztosan igen keményen próbálkoztál ebben a játékban.”, komoly hatással volt arra, hogy a gyerekek kitartottak-e, és ha igen, milyen hosszan tartottak ki a kihívások elé állítva, valamint arra, hogy utána milyen jól teljesítettek.

A videók remekül szemléltetik Carol Dweck, a Stanford University pszichológiaprofesszorának a munkáját, akinek a kutatása bebizonyította (Dweck 2006.; Mueller & Dweck, 1988.), hogy a teljesítmény jellemzésére és értékelésére használt nyelvezet hatással van arra, amit ő angolul „mindset”-nek, azaz „szemléletmód”-nak nevez. Mikor az intelligenciát megváltoztathatatlan tényezők vagy személyiségi sajátosságok eredőjeként statikusnak tekintették, akkor ennek egy rögzült, fix szemléletmód (fixed mindset) lett az eredménye. A kirakós játék esetén, mikor a gyerekeknek azt mondták, hogy okosak, az arra késztette őket, hogy olyan magatartásformát vegyenek fel, amely ennek a nézetnek a fenntartását célozta. Így a gyerekek kerülték a kihívást, és akadállyal szembesülve könnyen feladták, letettek az erőfeszítés relevanciájáról és fontosságáról, fenyegetve érezték magukat a többiek sikerétől, végül pedig figyelmen kívül hagyták a negatív visszajelzést. Másrészt viszont, az erőfeszítést hangsúlyozó, a teljesítményre és a tanulásra vonatkozó megjegyzések létrehozták azt, amit Dweck „növekedési szemléletmódnak” hív (growth mindset). Miután a gyerekek dicséretet kaptak az erőfeszítésükért, úgy viselkedtek, mintha a bonyolult kirakós feladatokban lehetőséget látnának arra, hogy még többet tanuljanak és bővítsék a tudásukat. Furfangosabb kirakós feladatokat választottak, lényegesen hosszabb ideig dolgoztak, nagyobb erőfeszítést vállaltak, befogadták a visszajelzést, és készek voltak folytatni a feladatot a nehézségek ellenére is.

Scott a Dweck-féle kutatást a tudatos gyakorlással kapcsolatos munkájában alkalmazta. Megfigyelte, hogy bármi legyen is az esetleges hozadék, a képességeink határán töltött hosszú idő – a hibákra, tévedésekre, kudarcokra koncentrálva – egyaránt kimerítő, és nehéz az ego számára. Nem ritka például a klinikai orvosok körében, hogy miután több órát töltöttek azzal, hogy feszült figyelemmel tovább csiszoljanak egy harminc másodperces terápiás beszélgetést, és az mégsem sikerül, a kétségeiknek adnak hangot, hogy képesek-e a fejlődésre, vagy megkérdőjelezik, hogy rendelkeznek-e a szükséges tehetséggel vagy képességekkel. A terapeuták támogatása abban, hogy tudatosítsák magukban és szemléljék kritikusan a „rögzült szemléletmódot” tükröző és erősítő szóhasználatukat, és hogy dicsérjék az erőfeszítést és a kemény munkát, már hosszú útra tekinthet vissza a klinikai szakemberek elhivatottságának a fenntartásában.

Harry és Jocelyne nemvárt módon reagált a videóklipekre. Szerintük, amiról szólnak, nem nóvum. Azt mondták, mikor a nyolcvanas években tanulni kezdték a megoldásfókuszú rövidterápiát a Brief Family Therapy Centerben (BFTC), a tanáraik, Steve de Shazer, Insoo Kim Berg, Scott Miller és Larry Hopwood már akkor hangsúlyozták, hogy „jobb – vagy fontosabb – vagy hasznosabb – a páciens fejlődését lehetővé tevő »kemény munkáért«” elismerést adni, mint a »sikerért«.” Harry és Jocelyne azt mondta, hogy ez a nyolcvanas évek végén a BFTC-n szerzett ismeret maradandó hatással volt arra, ahogyan ők a megoldásfókuszú rövidterápiát oktatták, és Harry egészen biztos volt benne, hogy a BFTC munkatársai közül legalább néhányan ismerték már Dweck kutatását (aki már 1973-ban elkezdte a publikálást).

Azonban, ahogy hármasban beszélgettünk erről a témáról, Harry és Jocelyne feltették maguknak a kérdést, hogy vajon az elmúlt harminc évben a klinikai szakemberként megélt fejlődésük elsősorban a siker keresésével – és dicséretével – kapcsolatos szakértelem megismerése és fejlesztése volt-e. Lehetséges-e, hogy nem fektettek túl sok energiát – vagy esetleg egyáltalán semmit – az erőfeszítéseket kereső odafigyelésbe vagy kérdésekbe. Kezdtek arra is gyanakodni, hogy nem alakult-e ki náluk az a tendencia, hogy figyelmen kívül hagyják a kudarcot – tehát azokat a beszámolókat, amelyek a páciens olyan próbálkozásairól és erőfeszítéseiről szólnak, amelyek legalább valamilyen módon ne lettek volna sikeresek. A korábbi beszélgetéseik óta bekövetkezett kivételek és fejlődési beszámolók keresése közben nem kerülte-e el a figyelmüket az a tény, hogy a kudarc megtörténtét valamilyen erőfeszítésnek vagy próbálkozásnak kellett megelőznie? Az MRI (Mental Research Institute, Palo Alto, California) létrejötte óta a megkísérelt megoldást a problémát konzerváló magatartásminta legfontosabb elemének tekintették (Weakland, Fisch, Watzlawick, & Bodin, 1974.), miközben az valójában mindig is egy dicséretet érdemlő erőfeszítésnek volt a jele.

Mikor Scott bemutatta a Dweck-féle videókat, Harrynek eszébe jutott Emma. Az ötlött fel benne, hogy okos és gondos kislánynak látta, és tisztán emlékezett arra, hogy dicsérte is érte, illetve azért, hogy focizni jár – de vajon dicsérte-e az emögött rejlő erőfeszítésekért? Vajon kérdezte-e a kislányt az erőfeszítéseiről, és kitért-e az interjúban arra, hogy az mivel próbálta a problémát megoldani?

Az erről folyó beszélgetés nyomán felmerült egy kérdés: vajon lehetséges-e, hogy a kudarcos kísérletek potenciálisan hasznosnak bizonyulhatnak kivételek hiánya esetén vagy ha a helyzet nem javul?

Megpróbálni valamit

Az élet próbálkozás a dolgokkal, hogy lássuk, működnek-e.
Ray Bradbury-nek tulajdonítva

Harry ekkor döntötte el, hogy ha nem lát haladást a következő (harmadik) beszélgetésen, az interjúban ki fog térni arra, hogy Emma mivel próbálkozott. A beszélgetés azzal kezdődött, hogy Emma és az anyja elmondták, a helyzet nem javult, ezért Harry puhatolózni kezdett Emmánál az erőfeszítéseiről. Megkérdezte, mivel próbálkozott, mit gondolt a próbálkozásról, és mit próbált megpróbálni. Érdeklődött, hogy mi volt nehéz és kihívással teli. Gyorsan felismerte, hogy az erőfeszítésekről és kísérletekről szóló beszélgetés egészen más, mint a sikerről szóló beszélgetés, és meglepően nagy kihívásnak érezte, hogy ilyen kérdéseket gondoljon ki, és Emma válaszai alapján új kérdéseket tegyen fel ebbe az irányba. Világossá vált a számára, hogy az elmúlt harminc év során, miközben próbálta tanulni a megoldásfókuszú rövidterápiát, meglehetős ügyességre tett szert a sikerről szóló interjúkban, kérdésfeltevésben: az ilyen kérdések automatikusan és nehézség nélkül jöttek. Az erőfeszítésekre irányuló kérdésekhez másfajta gondolkodásmódra volt szükség, nehéz volt őket megfogalmazni; nyilvánvalóan Emma életének kihívásai, kudarcai és problémás dolgai irányába terelték a beszélgetést. Miközben Emmával ezzel foglalkoztak, Harry azt vette észre, hogy kételkedik, vajon még mindig azon a körön belül mozog-e, amit ő maga máshol megoldásfókuszú rövidterápiaként definiált (McKergow & Korman 2009).

Emmával viszont nem talált SEMMIT. Sem erőfeszítést, sem stratégiát, sem tervezést, semmi olyat, amivel a lány próbálkozott volna. Az anyja kis javulásról számolt be: reggelente egy kicsit könnyebb volt kikönyörögni Emmát az ágyból. Emma erről úgy számolt be, hogy ez csak úgy, magától történik.

A szünet után, Emmának és az anyjának adott visszajelzésben Harry azért tudta csak dicsérni Emmát, hogy milyen sokat gondolkodott azon, hogy próbálkozni fog. A kislány sűrűn bólogatott (lehet persze hogy azért, mert Harry egy egész órát töltött azt firtatva, hogy a kislány mit gondolt arról, hogy próbálkozik valamivel, mivel próbálkozott eddig, és hogy miről gondolta úgy, hogy a jövőben meg fogja megpróbálni).

A negyedik beszélgetésen Emma anyja arról számolt be Harrynek, hogy a lánya elkezdett reggelente egyedül felkelni. Emma, amikor lefeküdt, beállította az ébresztőórát, és reggel, mikor az csengett, felkelt. Boldogabb volt otthon, többet mosolygott, beszédesebb lett, kedvesebb volt a kishúgához. Az iskolában megpróbált az egyik órán a tanteremben részt venni. Mikor az óra elkezdődött, besurrant a terembe, és leült hátul egy asztalhoz. A „milyen nehéz volt” skálán ezt Emma egy majdnem-tízessel értékelte. Harry és Emma sokáig beszélgettek, hogy Emma miképpen hozta meg a döntést, hogy megpróbálja, hogyan vette rá magát, hogy elinduljon a csoportszobából az osztályterembe, és mit gondolt, miközben ezt tette.

A kérdésekre, hogy mit érzett nehéznek (ami elkerülhetetlenül problémaorientált beszélgetéshez vezet, amelyet hagyományosan a lehető legnagyobb mértékben kerülnek a megoldásfókuszú szemléletben), megint a fejében levő sötét gondolatokról beszélt, amelyek képtelenné tették, hogy mozduljon, illetve arról, hogyan küzdött, hogy ezek ne bénítsák meg. „Küzd ellenük” (Harry még inkább kényelmetlenül érezte magát e nyelvi fordulat hallatán, mivel egészen szigorú megoldásfókuszú terapeutának tatja magát, és ez a szóhasználat „veszélyesen” közel jár a narratív terápiához). „Hessegesd el őket”, mondta Emma, „egyszerre csak egy lépést tegyél!” Egy szünet alkalmával még megpróbált ki is menni. Beskálázták, mekkora erőfeszítésbe került ez, és Harry további kérdéseket tett fel arról, hogy mivel próbálkozott még – nemcsak olyannal, ami sikerrel járt. A beszélgetés végén megdicsérte Emmát, hogy milyen komolyan vette mindezt, és hogy milyen keményen foglalkozott vele.

A következő három beszélgetésen Emma további haladásról számolt be. Az anyja elmondta, miként javul a helyzet otthon egyre jobban, Emma pedig arról számolt be, hogy egyre gyakrabban megy be az osztályba, illetve arról, hogy hogyan teszi ezt. A szünetekben is egyre többször volt kint, és játszani kezdett más gyerekekkel. Az anyja azt is említette, hogy Emma szóba hozta, hogy biciklivel menne iskolába.

A hatodik megbeszélésen Emma anyja elmondta Harrynek, hogy az iskola elkezdte behívni a szülőket, arra kérve őket, hogy segítsenek Emmának az osztályteremben tölteni az időt a többi gyerekkel, illetve kimenni velük a szünetben. Mind Emma, mind az anyja furának és zavarónak találta ezt, hiszen Emma már magától is sokat lépett előre, most pedig úgy látszott, mintha a tanárok nem vennék észre.

Időbe telt, amíg Harry és a család meghányta-vetette ezt a kérdést, majd végül megbeszélést kezdeményeztek az iskolával. Miután a megbeszélést nem sikerült összehozni, Harry sok év praxisából olyan eseteket keresett, ahol a kulcsfontosságú emberek nem vették észre a haladást. Elmondta Emma anyjának, hogy egy kollégájától és barátjától hallotta sok évvel ezelőtt, hogy milyen fontos a változásért járó elismerést többekre is kiterjeszteni (Ben Furman, finn pszichiáter, személyes kommunikáció). Abban, hogy az emberek meglássák a változást, segít, ha úgy érzik, bizonyos módon maguk is felelősek a változásért, és elismerést vagy dicséretet kapnak érte. Harry elmesélte Emma anyjának annak a párnak az esetét, akiknek a tíz és tizenkét éves fiát már majdnem hatósági gondozásba vetette a velük már két éve foglalkozó gyermekvédelmi szakember. Az azt megelőző hat hónapban bekövetkezett rengeteg változás és javulás ellenére, a gyermekvédelmis hölgy még mindig reménytelenül inkompetensnek látta a szülőket. Harry azt mondta a fiúk anyjának, hogy a gyermekvédelmis hölgyet esetleg azzal lehetne rávenni, hogy figyeljen oda arra, ami javult, hogy ha az anya megköszönné neki a változásokban nyújtott segítségét. Ha az anya talán valami ilyesmit mondhatna: „A köztünk levő egyet nem értés ellenére szeretnék önnek köszönetet mondani. Szeretnék köszönetet mondani, mert ha nem próbált volna minden eszközzel jobb útra téríteni minket, akkor soha nem lettünk volna képesek a családunkban elért változásokra!” Az anya erre úgy reagált: „Maga azt akarja, hogy megköszönjem ennek a szajhának?” „Igen”, felelte Harry. A nő néhány másodpercig töprengve nézte, majd azt mondta: „Iszonyú jó ötlet, de kegyetlenül nehéz!” Miután a pár hazament, a nő otthon a férjével többször elpróbálta a szöveget. A vége aztán az lett, hogy a gyermekvédelmis hölgy, miután a rákövetkező héten meghallotta a köszönő szavakat, elpirult, lehajtotta a fejét, majd oldalra nézett, és úgy mormolta: „Köszönöm!” Majd felemelte a fejét, és azt kérdezte: „Milyen változásokat értek el?”

Harry tehát azt javasolta, hogy Emma anyja kellőképpen köszönje meg a tanároknak, milyen sokat segítettek Emmának. Hozzátette, ezzel esetleg jobban az ügy részeseinek, Emma javulása segítőinek érzik majd magukat, és így könnyebb lesz nekik felismerni az Emma által tett erőfeszítéseket és az általa elért változásokat.

Két hónappal később

A nyár vége felé, három héttel az iskolakezdés előtt, Emma anyja a következő e-mailt küldte:

Szia Harry!

Remélem, szépen telik a nyarad! Csak azt akarom tudatni veled, hogy az utóbbi időben Emma fantasztikusan viselkedik. A vakáció előtti héten egész nap az osztályteremben volt, és a szünetekben kiment játszani a többi gyerekkel. Most, a nyári szünetben, sorra látogatja az osztálytársait, és egy alkalommal még az egyik barátját is hazahozta, aki aztán nálunk is aludt. Olyan büszke magára és elégedett, és örömmel vesz részt abban, amit ajánlunk neki. Azt mondja, még mindig küzd a sötét gondolatokkal, de egyre kevesebb küzdelemmel jár, hogy ne akadjon el bennük, és kitessékelje őket a fejéből. Ahogy ő mondja, az egyik fülén be, a másikon ki.

A tanárok is beszüntették a nyaggatást. A veled folytatott utolsó beszélgetésünket követően elmentem egy szülői értekezletre, és megpróbáltam, amit javasoltál – hogy köszönetet mondjak és egy kicsit bókoljak a tanároknak a kemény munkájukért és odaadásukért, nem volt könnyű, de megköszöntem, hogy annyira erőltették a változást, és hogy Emmát is aktívan bevonták a dologba –, szerencsére egyik sem kérdezte meg, hogy mire is gondolok, hiszen nem igazán tudom, mit válaszoltam volna. Érdekes volt a reakciójuk. Először egy kicsit meglepődtek, utána érdeklődve hallgatták, hogy milyen változásokat tapasztalunk otthon, és hogy Emma mit mondott nekünk, hogy mennyire más már számára az iskola. Azt is mondtuk a tanároknak, hogy Emma most már szívesen jár iskolába – szemben a korábbiakkal, amikor néha úgy kellett odacipelnünk.

Nem sokra rá, az egyik tanár felhívott, és azt mondta, megvitatták Emma ügyét az értekezletükön, és szeretnének külön energiát fordítani arra, hogy ő is felvegye a többi gyerek sebességét, és – akár hiszed, akár nem – meg akarták tudni, mit gondol Emma és mit gondolunk mi az ötletről, és azt szerették volna, hogy erről mi beszéljünk vele először.

Annyira boldogok és hálásak vagyunk mindenért, és hihetetlenül el vagyunk ragadtatva a lányunktól! Veled az iskolakezdés utánra van időpontunk. Addig is …

Az anya e-mailje tíz nappal az iskolakezdés után és egy héttel az értékelő beszélgetés előtt

Szia Harry!

A vakáció ugyanúgy folytatódott, ahogy kezdődött, és minden egyre jobb lett. Emma mindenben részt vesz otthon, néha picit lázadozó, de érvekkel meg lehet őt finoman győzni – úgy, mint korábban soha. Úgy látszik, elképesztő módon sikerült neki érettebbé válni.

Most már barátai is vannak. Ő kezdeményez, keresi velük a kapcsolatot, és ők is gyakran keresik őt. Már párszor a barátainál is aludt. Reggel maga kel fel, és vidáman megy az iskolába. Azt mondja, könnyű, és már egyáltalán nem is kell erőlködnie, és hogy már egy csöppet sem fél iskolába menni. Ezt most halljuk tőle először. Az együttműködés az iskolával teljesen megváltozott. Most ők mondják nekünk, hogy milyen kedvezően alakulnak a dolgok, és hogy mennyire örülnek Emmának.

Megbeszéltük egymással – Stefan és én meg Emma -, és arra jutottunk, hogy szeretnénk tovább lovagolni a siker hullámain, és lemondanánk a tíz nap múlva esedékes újbóli találkozást veled. Úgy érezzük, nincs rá szükség – és reméljük, újra kereshetünk, ha úgy hozná a sors
Melegen üdvözöl…

Vigyázat, fertőz…

A megoldásfókuszú rövidterápia (SFBT) Harry és Jocelyne előszeretettel alkalmazott módszere. Az SFBT filozófiájában az egyik alaptétel, hogy ha valami, amit teszünk, nem működik, akkor valami mást kell tennünk. Emma esetében opcionális lehetőséget nyújtott annak a feltárása, hogy mivel próbálkozott, mit gondolt a próbálkozásról előtte, és is mit gondolt a próbálkozás közben – tekintve, hogy a hagyományos SFBT-módszerek nem hoztak lényeges különbséget. Aztán az Emmával történt változások, az érdeklődésünket az erőfeszítésekről, kísérletekről és kihívásokról szóló kérdések felé terelték.

Ennek eredményeként 2018 tavaszától kezdve az erőfeszítés-fókuszú kérdések kezdték „megfertőzni” Jocelyne és Harry praxisát, befészkelve magukat az addig észrevétlenül maradt lehetőségek helyére. Ahol a haladás és a kivételek hiánya korábban a legjobb reményekhez és a csoda képéhez való visszatéréshez vagy a megküzdésről szóló kérdésekre történő áttéréshez vezetne, Harry és Jocelyne most számos lehetőség közül választhat, a pácienseik által folyamatosan megélt sok kísérlet és próbálkozás közül. A haladás és kivételek hiánya egyfajta meghívássá változott, meghívássá a páciens próbálkozásainak a feltárására. Azóta a kudarcok is érdekesek lettek, mivel – ahogy korábban már mondtuk – az ember csak akkor vallhat kudarcot, ha próbálkozik.

Persze vannak más területek is, ahová ezek a kérdések betolakodtak. Amikor javulást tapasztaltunk, mi (Harry és Jocelyne) arra hajlottunk, hogy feltárjuk azokat a „tulajdonságokat” és „személyiségi sajátosságokat”, amelyek hasznosak voltak az előrelépés szempontjából. Még mindig fontos, hogy kutassuk, mivel érték el a sikert az emberek, de sokkal jobban figyelünk azokra az erőfeszítésekre, amelyekre a különbséget szülő cselekvésekhez volt szükség, és például arra, hogy megkérdezzük, mi volt a legnehezebb, és mi volt a legnagyobb kihívás, így terelve a társalgást – a nehézségekről és kihívásokról beszélve – az erőfeszítések irányába. Kevesebb időt töltünk annak a részletezésével, hogy mi volt a jobb, viszont többet azokkal az erőfeszítésekkel, amelyek az előrelépésben szerepet játszottak.

Még általánosabb szinten, már az első beszélgetéseken is azon kapjuk magunkat, hogy kérjük a pácienseinket, mutassák be, hogyan kezelik aktívan az élet kihívásait. Evidens persze, hogy ha a terapeuta hitelesen szeretné dicsérni az erőfeszítéseket és kísérleteket, akkor tudnia kell, hogy az illető személy mit tett vagy mit próbált tenni, mit gondolt megpróbálni és/vagy mihez érzett kedvet, hogy megpróbálja, és/vagy miről gondolja, hogy megpróbálja majd a jövőben.

Azzal is elkezdünk kísérletezni, hogy a második megbeszélést a következő kérdéssel kezdjük: „Nos, akkor mivel próbálkozott azóta, hogy legutóbb találkoztunk?” (Ha a páciens erre a kérdésre zavartan néz ránk, hozzátesszük: „már hogy javítson a dolgokon…”)

Azt is gondoljuk, hogy a „mivel próbálkozott” jellegű kérdések kevésbé tolakodóak, mint az előrelépésre vonatkozó kérdések. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Tehát az anyukád miről veszi majd észre, hogy jobban boldogulsz a …”, azt kérdezhetjük: „Tehát az anyukát miről veszi majd észre, hogy megpróbálsz jobban boldogulni  a …?”

Kísérlet az erőfeszítés-fókuszú kérdések rendszerezéséhez

Majdnem minden kérdés feltehető a múltra, a jelenre és/vagy a jövőre vonatkoztatva. Ezek a különböző lehetőségek nem a nyelvtani kompetenciánkról szólnak. Sokkal inkább arról, hogy figyeljük, merrefelé fordul a páciensünk. Vajon az tűnik hasznosabbnak, ha arról beszélünk, mi történt, vagy mi történik, vagy hogy mi fog történni a jövőben? (Mi most a legnagyobb kihívás? Mi volt a legnagyobb kihívás abban, amin keresztülment? Mi lesz a legnagyobb kihívás holnap vagy a jövő héten?) Ezek közül sokat használhatunk arra is, hogy mások perspektíváját is behozzuk a képbe – például, „Miről veszi majd észre az anyukád, hogy próbálkozol, még akkor is, ha nem szólsz neki róla?”

Mire összpontosíthatunk és figyelhetünk,
ha az erőfeszítéseket akarjuk kutatni?

  • Kihívásokra/próbatételekre
  • A „probléma” megoldását célzó kísérletekre
  • A képességek fejlesztéséhez szükséges kemény munkára
  • Arra, amivel a páciens már próbálkozott vagy amit megkísérelt megpróbálni.

Emma esetében Harry azt kérdezte:

  • Ha úgy döntenél, hogy a jövőben a félelmed/a sötét gondolataid stb. ellenére továbbra is próbálsz bemenni az osztályterembe, mi segíthetne ebben? Mivel próbálkoznál akkor? Hogyan fognál hozzá?
  • Mit látna anyukád, amiről azt gondolná, hogy próbálkozol? Hogyan reagálna rá?

Kihívások

A kihívás/próbatétel hasznos szó, mivel automatikusan feltételezi a cselekvést.

  • Mi volt/mi most/mi lesz a legnagyobb kihívás/próbatétel?
  • Milyen nehéz volt/lesz?
  • Mit próbáltál tenni, hogy boldogulj ezzel a kihívással/próbatétellel?
  • Ha megkérdezném a partneredet, mit mondana, hogy mit tettél?

Képességek: a képességek fejlesztése kemény munka

  • Milyen képességeidet kellene fejlesztened, hogy jobb legyél ebben vagy abban (például, hogy kordában tartsd az indulataidat, egész éjjel az ágyban maradj, az osztályban maradj)?
  • Mit gondolsz, mivel kellene próbálkoznod, ami segítene fejleszteni ezt a képességedet?
  • Miről venné észre az anyukád, hogy elkezdtél foglalkozni ennek a képességnek a fejlesztésével?

Próbálkozás

  • Mennyire bízol benne, hogy meg akarod próbálni? (megpróbálja–nem sikerül)
  • Mit szól majd ahhoz az anyukád, hogy „rajta vagy” – talán mielőtt még csinálnád?
  • Tételezzük fel, úgy döntesz, hogy megpróbálod (tovább próbálkozol azzal), hogy bemenj az osztályterembe annak ellenére, hogy rettegsz tőle/egy egész felhőnyi sötét gondolatod van stb.; mi segíthetne?
  • Mit tennél?
  • Hogyan fognál hozzá?
  • Mit látna anyukád rajtad, amitől azt gondolná, hogy próbálkozol?
  • Hogyan reagálna rá?

Néhány hasznosnak ígérkező skála
(kihívások, erőfeszítések, kísérletek és stratégiák)

  • Mekkora kihívás az? (az „az” arra vonatkozik, amit a páciens tenni akar)
  • Milyen nehéz volt/lesz ez? (az „ez” arra vonatkozik, amivel a páciens próbálkozott – Emma esetében az volt, hogy átment az osztályteremmel szomszédos szobából az osztályterembe)
  • Milyen nehéz volt/van/lesz az? Tízes az elképzelhető legkeményebb, és nulla a legkönnyebb
  • Mennyire bízol benne, hogy megpróbálod?

Az egyik nagy-britanniai kollégánk e cikk vázlatából merítve az ötletet igen érdekes gondolattal állt elő: az előrelépési skálára vonatkozó kérdés némileg eltérő használatára hozott példát.

A másik megjegyzésem az általam is vizsgált kérdések közül a skálázásra vonatkozik. A pácienseknek a csodára/vágyott jövőre vonatkozó tipikus kérdést tettem fel, és amikor megkaptam tőlük a számot (mondjuk a hármast), rákérdeztem, hogy a meglevő erőfeszítéseikben mi az, ami csak a hármasig engedi őket, miért nem jutnak el a nulláig? Ez aztán olyan válaszokhoz vezetett, amelyek az elért eredményekről és megtett erőfeszítésekről szóltak – nem szükségszerűen a sikerhez kapcsolódóan, hanem inkább az olyan dolgokhoz, mint a kitartás képessége, vagy a „félig-meddig” megpróbáltam, a keményen küzdöttem vele és a megteszek mindent, amit tudok. Ekkor én rá tudok térni ezekre az erőfeszítésekre, és mélyebben fel tudom tárni őket, hogy erősítsünk rajtuk. (Greg Oberbeck, személyes kommunikáció, 2020.02.20.)

Különböznek-e az erőfeszítésre vonatkozó kérdések a megküzdési kérdésektől?

A különbség, amit látunk, hogy a hagyományos megoldásfókuszú megküzdésre irányuló kérdéseknél arra figyelünk, hogy a páciens mivel volt sikeres, a nehézsége ellenére, míg az erőfeszítés-fókuszú kérdéseknél arra figyelünk, hogy a páciens mivel próbálkozott, tekintet nélkül arra, hogy sikeres volt-e vele.

  • Mit tett ön, hogy kezelje ezt a lehetetlen helyzetet?
  • Mit tett, hogy tovább próbálkozzék?
  • Mire gondolt, ami segítette, hogy kitartson a próbálkozásában?
  • Hogyan volt képes nem feladni az egészet?
  • Mit vett észre belőle a partnere/anyja/fia/stb., amikor próbálkozott?

Merre tarthatunk?

Harry és Jocelyne spekulál

Az eddigi klinikai benyomásunk az, hogy az erőfeszítés-fókuszú interjú a megoldásfókuszú rövidterápia egy hasznos kiegészítője, és olyan valami, amivel akkor próbálkozhatunk, amikor úgy tűnik, amit csinálunk, nem generál eltérést. Olyan fókuszt is jelent, amelyet akkor tudunk használni, ha úgy érezzük, lassítanunk kell, például, ha a páciensnek nagyon nehezére esik leírni, hogy milyen lesz az élet, ha a dolgok jobbra fordulnak, vagy nem képes leírni az előrehaladás apró jeleit.

Úgy gondoljuk, az erőfeszítésekről szóló beszélgetés hasznos kiegészítője lehetne sok más terápiás modellnek, úgyhogy reméljük, hogy a nem megoldásfókuszú praktizáló szakemberek felkarolják a Dweck-féle elgondolásokat és kísérleteket, és erőfeszítéseket tesznek az alkalmazásukra a saját munkájukban.

Scott spekulál

A legtöbbünk úgy érzi, keményen dolgozunk, próbáljuk a dolgokat mind a magunk, mind a körülöttünk levő emberek számára jobbá tenni. Mindnyájan ezzel próbálkozunk. Akár igaz, akár nem, objektíven nézve, ennek az elismerése – ahogy Dweck kutatása mutatja – segít fenntartani az elkötelezettségünket, és befolyásolja, sőt valamilyen mértékben még előre is jelzi, mit fogunk tenni a jövőben. A Dweck-féle kísérletek azt mutatják, hogy HA az erőfeszítést dicsérjük a személyiség sajátosságai helyett, akkor a gyerekek keményebb feladatokat választanak, és folytatják a próbálkozást, még ha akadályokba ütköznek is, és még ha pillanatnyilag a képességeiket meghaladó feladatokkal kerülnek is szembe, ami nyilvánvalóan jobb, mint az, ami akkor történik, ha a tulajdonságaikat dicsérjük (pl. okosság) – ami jellemzően oda vezet, hogy korán feladják.

Talán egy olyan modell felé tartunk, amelyben sem a megoldás, sem a probléma nem számít. Ami számít, hogy a terapeuta segítse a pácienst, hogy elkötelezettnek érezze magát az életéért. Az erőfeszítés-fókuszú interjúk pedig segíthetnek ebbe az irányba mozdulni.

Hármunk következtetése

Nem tudjuk, hogy az erőfeszítés-fókuszú interjú jobb-e, vagy egyáltalán hasznos kiegészítése-e a megoldásfókuszú rövidterápiának vagy más terápiás modellnek. Nem tudjuk, hogy a Dweck-féle kutatás terápiás alkalmazása segít-e az embereknek abban, hogy felkészüljenek és felvértezzék magukat az élet kihívásainak a kezelésére. Intuitíven szemlélve, hasznosabbnak látszik a „növekedési”, mint a „rögzült” szemléletmód, és van néhány jele annak, hogy mi terapeuták képesek lehetünk ezt [a szemléletmódot – f.] befolyásolni. Tudjuk, hogy a Dweck-féle kutatás hozzátett valamit a gyakorlatunkhoz, amiről azt hisszük, hasznos, és úgy gondoljuk, segített bővíteni az eszközkészletünket. Mindazonáltal végképp nem szeretnénk határozott ítéletet mondani ezeknek az ötleteknek a potenciális hasznosságáról – ezért hangsúlyozzuk, hogy hisszük.

Legyen Emmáé az utolsó szó:

Olyan messzire kell menned, aminél messzebb már nem mersz.
És akkor még egy kicsit tovább.
Emma

Irodalomjegyzék

  • Chow, D. L., Miller, S. D., Seidel, J. A., Andrews, W. P., Kane, R. T., & Thornton, J. A. (2015). The role of deliberate practice in the development of highly effective psychotherapists (A tudatos gyakorlás szerepe a nagyon hatékony pszichoterapeuták fejlődésében). Psychotherapy. 52(3), 337–345.
  • de Shazer, S. (1985). Keys to solution in brief therapy (A megoldás kulcsai a rövidterápiában). New York, NY: W.W. Norton.
  • de Shazer, S. (1988). Clues: Investigating solutions in brief therapy (Megoldási kulcsok: A megoldások vizsgálata a rövidterápiában). New York, NY: W.W. Norton.
  • de Shazer, S. (1991). Putting difference to work (Dolgoztassuk a különbséget). New York, NY: W.W. Norton.
  • de Shazer, S., Berg, J. K., Lipchik, E., Nunnally, E., Molnar, A., Gingerich, W., & WeinerDavis, M. (1986). Brief therapy: Focused solution development (Rövidterápia: Összpontosított megoldásfejlesztés). Family Process, 25, 207–221.
  • de Shazer, S., Dolan, Y., Korman, H., Trepper, T., McCullom, E., & Berg, I. K. (2007). More than miracles: The state of the art of solution-focused brief therapy (Több mint csodák: A megoldásfókuszú rövidterápia jelenlegi állása). New York, NY: Haworth.
  • Dweck, C. S. (2006). Mindset: The new psychology of success (Szemléletmód: a siker új pszichológiája). New York, NY: Random House.
  • McKergow, M. W., & Korman, H. (2009). Inbetween—neither inside nor outside: The radical simplicity of solution-focused brief therapy (Köztes út – se kint, se bent: A megoldásfókuszú rövidterápia radikális egyszerűsége). Journal of Systemic Therapies 28(2), 34–49.
  • Mueller, C. M., & Dweck, C. S. (1998). Praise for intelligence can undermine children’s motivation and performance. (Az intelligenciájuk dicsérete alááshatja a gyermekek motivációját és teljesítményét). Journal of Personality and Social Psychology, 75(1), 33–52.
  • Weakland, J., Fisch, R., Watzlawick, P., & Bodin, A. M. (1974). Brief therapy: Focused problem resolution, Family Process (Rövidterápia: összpontosított problémamegoldás), 13, 141–168.

[1] „Feltételezzük, hogy éjszaka egy csoda történik, míg alszol, és a probléma, amiről beszéltünk csak úgy (egy csettintésre) megoldódik. Viszont mivel aludtál, mikor a csoda megtörtént, nem tudhatod, hogy megtörtént. Amikor tehát felébredsz, miről tudnád meg, hogy egy ilyen csoda történt? Mi lenne az első dolog, amiről észrevennéd, hogy másképpen van? Mit tennél? Mit venne észre édesanyád? Hogyan reagálna az édesanyád? stb.

[2] A megoldásfókuszú rövidterápia egyedüli, szinguláris fókusza miatt – amely arra irányul, hogy az ügyfelek miről ismerik fel, hogy nincs már szükségük terápiára, illetve azokra a jelenségekre, amelyek e téren már zajlanak, nagyon gyakran nincsenek patologikus jelek, még a hagyományosan nagyon súlyosnak tekintett esetekben sem.

Fordította: Szabó Elemér
Lektor: Szabó Orsi

kép: christian ferrerUnsplash

  • Adószám: 22711337242
  • Bankszámlaszám: K&H
  • 10404027 50526569 78851012
  • IBAN HU80104040275052656978851012
  • SWIFT: OKHBHUHB

Megoldásfókusz a postaládádba?

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.