A méltatás evolúciója

2024. 02. 19.

Bátori Ágnes tapasztalt Scrum Masterként ismerkedett meg a megoldásfókusszal, és érezte meg a saját bőrén, hogyan más az a retro, amit a kapcsolódásokra, erőforrásokra, egymás tiszteletére és az egymástól való tanulásra alapoz a csapat. Szeretettel ajánljuk lebilincselő történetét!

Amikor annak a nyolc fős szoftverfejlesztő csapatnak a Scrum Mastere lettem, ahol jelenleg is dolgozom, már az első hetekben nagyon megszerettem, ahogy a munka közben beszúrt poénok és egymás ugratása megadja a mindennapok vidám hangulatát. Megszerettem, hogy a csapat tagjai nem csak egymáson, de saját magukon is jó szívvel tudnak nevetni. A mai napig nagy élvezettel veszek részt a csapat életében. Sok energiát fektetek abba, hogy jobban és eredményesebben tudjanak együtt dolgozni.

 A próbaidőm éppen letelt, a csapatomon kívül még nem sok kollégát ismertem. Egy nap meghívót kaptam egy céges agilis workshopra. Aznap nem dolgoztam, vissza is utasítottam a meghívást. Ezután ketten is felhívtak, hogy jó lenne ha mennék, és én – a meghívóban foglalt információk alapján – nem is értettem, mi ebben a workshopban olyan érdekes.  Végül elmentem, és ez életem egyik legjobb döntésének bizonyult.

A workshopon együtt ültem az igazgatóság vezetőivel. Az volt az első feladatunk, hogy egymás hátára ragasztott papírokra ráírjuk, ki mivel járult hozzá az előző évi sikerekhez. Talán húsz percet kaptunk rá, és mivel új belépőként alig ismertem valakit, kissé kétségbeesve sétálgattam körbe, hogy kinek mit is írhatnék. Tanácstalan sétám közben a tekintetem összetalálkozott többekével, akik talán szintén erősen várták, hogy leteljen az idő. Közben próbáltam felidézni egy-két jó tulajdonságot, amit valaki hátára írhatnék. 

Végre letelt az idő, és amikor megnéztem a saját hátamon lévő papírt, három-négy nagyon kedves üzenetet találtam rajta. Körbenéztem, és láttam, hogy ragyogó arccal olvasta mindenki, mit értékelnek benne a többiek. 

Örültem az örömüknek, és türelmetlenül vártam, hogy végre valami értelmeset is csináljunk, ha már bejöttem a szabadnapomon dolgozni. Szerencsére elérkezett a retrospective ideje, ahol elővehettünk konkrét témákat, amiken dolgozni szeretnénk.

Az agilis szoftverfejlesztésben kezdtem a karrieremet, és évekig a legjobb szándékkal facliltáltam hosszú retrokat, ahol az előző hetek fájdalmait elemeztük, hogy tanuljunk belőlük. Mindenféle technikával készültem, vizuálisan, játékokkal, különböző kérdésekkel, hogy kihozzam a csapatból a legjobbat az ötleteléshez, de a hibáinkkal szembesülni nem volt motiváló érzés.

Ezzel szemben itt most valami furcsán más volt. Tizenöten voltunk, és tisztelettel meghallgattuk egymást még akkor is, amikor nem értettünk egyet. Mindenki lelkes volt, tele tettvággyal. Olyanok is megszólaltak, akiket még nem hallottam előtte beszélni. Én is elmondtam az ötleteimet, és nagyon jó volt ott lenni. 

Én is ilyen motivált csapatot akartam, ilyen őszinte és eredményes beszélgetéseket. Nem értettem. Hogy csinálta? Meg kellett tudnom. A következő alkalom végén megkérdeztem Elvirát, aki a workshopot tartotta, hogy ha egyetlen könyvet olvasok el, ami erről szól, ami most velünk történt, akkor mi legyen az. Így találkoztam a megoldásfókuszú teamcoachinggal és szervezetfejlesztéssel. 

A lelkesedésem azonnal vitt a saját csapatomhoz, akik kérdőn néztek rám, mitől csillog így a szemem (talán megártott-e a reggeli feles?). Megnyugtattam őket, hogy ami most jön, az nekik is nagyon jó lesz. Elmentünk csapatépítőre, és arra  kértem őket, mindenki írja fel a többiek lapjaira, hogy miért szeret az adott kollégával dolgozni, és mit tud neki megköszönni. Gondoltam, nekik könnyű dolguk lesz, hiszen már évek óta együtt dolgoznak. 

Kényelmetlen fészkelődés támadt, mintha egy írásbeli vizsgán lettem volna. Láttam az izzadságcseppeket a homlokukon, a halk hümmögések és tanácstalan szemöldökráncolások közepette találkozó tekinteteket. Mégsem volt olyan könnyű. Na nem baj, gondoltam legrosszabb esetben elküldenek melegebb éghajlatra, én meg majd jót nevetek magamon, hogy mekkora pofára esés volt.

Végül nem mondták, hogy többet ilyet ne csináljunk, és láttam néhány ragyogó arcot az üzenetek olvasása közben, mint a workshopon, úgyhogy elhatároztam, nem adom fel. 

Eleinte az erőforráspletykához hasonló szellemiségű, témájú kérdéseket vittem jégtörőnek a közös megbeszélések elejére. Legtöbbször nekem kellett kezdenem a kört, és mindig kellett egy kis idő. Néhány alkalom után egészen belejött mindenki, és már szívesen kezdték a kört a többiek is. Egymás munkájának méltatása mellett sokszor az elmúlt hetek nehéz helyzeteit is elemeztük, hogy megtanuljuk, mi az, ami működött, és amiből legközelebb is tudunk építkezni.  

Nemrég ismét érkezett egy új csapattag. Az állásinterjún megkérdeztem tőle, mire büszke, milyen sikerei voltak, mi a legjobb reménye nálunk. Amikor lejárt a próbaideje, ismét elmentünk egy csapatépítőre, ahol  mindenkit megkértem, írja fel egy lapra, hogy miért szeret az illetővel dolgozni, és mit tud neki megköszönni az itt töltött három hónapból. Én is elkezdtem írni, és amikor felnéztem, hatalmas mosoly kerekedett az arcomra. A vizsgahelyzet egészen megváltozott. Szorgos körmölés és mosolygós hümmögések hallatszottak, mindenki elmélyülve írta a lapra mindazt a sok jót, amit három hónap alatt tapasztalt. 

Másfél éve kísérletezek ezzel a játékkal retrospective előtt, helyett, csapatépítőkön, új csapattag érkezésekor, és egyéb óvatlan pillanatokban. sok-sok hálával teli pillanatot becsempésztem a mindennapjainkba. 

Nagyot fejlődött a csapat ezalatt a másfél év alatt. A legtöbbször nem értenek egyet, mégis képesek meghallgatni egymást. Lelkesek, szeretnek együtt dolgozni, és bátran elmondják a véleményüket. Kialakult egy olyan bizalmi légkör, ami a jókedvű, és felületes ugratásokat is beleértve egymás értékeinek őszinte elismerésén alapul. 

Időközben a vezetői csapat is fontos része lett a munkámnak. Egy év után megismételtük az erőforráspletykát, változatlan formában. Húsz percig lázasan körmöltünk, és szinte mindenkinek kérni kellett még egy lapot, mert az első betelt, mielőtt mindenki üzenete rákerült volna. Az enyémet a mai napig őrizgetem.