“Mindig lehet megoldásokat találni” – Interjú Judith Mahlmann-nal, a brémai Inge Katz Szakképző Iskola igazgatójával

2023. 07. 16.

A brémai Inge Katz iskola egy nagy, 1200 gyermeket és felnőttet oktató szakképző intézmény, legfiatalabb tanulója tizenöt, legidősebb pedig hatvan éves. Széles oktatási portfóliója három részből áll: szociálpedagógia, háztartásgazdaságtan és egészségügy. Több, mint tizenöt féle, különböző szintű végzettség szerezhető itt meg, a legmagasabb a magyar egyetemi BA-nak felel meg. Ezen kívül az iskola a hétköznapi munkavégzésre és élet vezetésére oktató kurzusokat is kínál fogyatékkal élő személyek számára. 

Nagyjából hat éve kezdtetek el megoldásfókusszal dolgozni. Hogyan tud elindulni és elterjedni ez a szemlélet egy ennyire nagy és komplex szervezetben? 

Az Inge-Katz-os igazgatói munkám első évében részt vehettem Hankovszky Katalin első, mostanra már alaposan kidolgozott, hétnapos “Tanulástámogató coaching (Lerncoaching) szakképzőiskoláknak” című workshopján Brémában. Azóta majdnem minden évben tíz-tizenöt újabb munkatársam vett részt ezen a szabadon választható képzésen. A kollégák nagyon fogékonyak a megoldásfókuszú eljárások alkalmazására: mára a tanári kar fele elvégezte a tréninget!

Számomra, igazgatóként a megoldásfókusz alkalmazásának három fő területe van az iskolában: tanulási folyamatok, személyes fejlődés és a teljes szervezet fejlődése.

Mindez alulról szerveződik, “gerilla módszerekkel” terjed. Leginkább igyekszünk megoldásfókuszúan csinálni a dolgokat. Nem marketingüzenetekkel próbáljuk tehát rávenni a tanárokat a részvételre, nem szoktuk azt mondani: “mi itt így dolgozunk”.

Az igazgatói munkám első évében egy tanári konferenciát erőforrás-pletykával kezdtünk, hármas csoportokban. A kollégák annyira élvezték, hogy nem volt könnyű őket visszaterelni a tervezett témáinkhoz egy ilyen kezdés után! Elmondtuk nekik, hogy, ha tetszett nekik az élmény, melyben szerettük volna számukra átélhetővé tenni a megoldásfókuszú képzésen szerezhető bátorító tapasztalatatokat, akkor részt tudnak venni a képzésen. Tizenöt kollégám (a százból) nyomban fel is iratkozott rá!

Idén egy jövőbe ugró kérdéssel kezdtünk az all-staff értekezletet: “Ha elképzeljük magunkat egy év múlva és onnan nézünk vissza, milyen mottót adnánk ennek az időszaknak? Honnan tudhatjuk, hogy a dolgok jobbak lettek?” Ezeken az összejöveteleken rendre skálázunk is: hol vagyunk most, és honnan tudjuk majd, hogy jobbá válunk, miközben csináljuk a dolgokat? Igazán könnyű megérteni ennek a megközelítésnek a lényegét.

Sosem gondoltam, hogy a “gerilla módszer” ilyen szelíd, szórakoztató és motiváló tud lenni!

Azért ha úgy érzem, hogy a képzés nagyon-nagyon jól jönne egy-egy kollégának, akkor néha kicsit “megmondósabban” is szoktam motiválni. De mindig, amikor próbáltam meggyőzni valakit, akkor azt akartam, hogy valóban értse, miről van szó, és tapasztalja meg az előnyeit. Szerencsére azok, akik részt vettek, szintén segítenek, hogy terjedjen a képzés lehetőségének híre az intézményen belül.

Sőt, a tanulók is segítenek a terjedésben: visszatanítják a megoldásfókuszú technikákat a tanároknak! Azt mondják például, hogy “XY tanárnő megkérdezett minket, hogy egy tízes skálán mennyire vagyunk felkészülve a közeledő vizsgára. Csinálhatnánk valami hasonlót ezzel a vizsgával is?”

Nem semmi! Ez ám az “alulról szerveződés”!

A hatások nagyon látványosak! Szerintem mostanra mindannyian meggyőződtük, hogy Steve de Shazernek igaza van abban, hogy a problémákról szóló beszéd problémákat, míg a megoldásokról szóló beszéd megoldásokat hoz létre, így jó, ha ez utóbbival töltjük az időnket. Hiszünk benne, hogy a megoldásfókusz minden helyzetben alkalmazható, még a kemény vagy kihívást jelentő helyzetekben is, vagy azokban főleg.

Egyszer beszélgetnem kellett egy kollégával, aki kedvezőtlen visszajelzéseket kapott a tanulóktól a szarkasztikus stílusára. A hagyományos business management képzések ilyen helyzetben kritika adására tanítanak: “Ez történt, és ez nincs rendben. Te hogyan látod?”. Megoldásfókusszal ez inkább így néz ki: “Rendben, van ez a kihívást jelentő helyzet. Tudom, nem akarod, hogy a tanulók így érezzék magukat. Nézzük, hogyan alkalmazhatnánk a meglévő elveinket még jobban a napi munka ezen részében is?”

Ez a tanár azt mondta, hogy amikor megkapta tőlem a meghívást a beszélgetésre, akkor először ideges lett. Tudta, hogy biztosan valami gond merült fel, és azt is, hogy semmi oka nincs az idegességre. “Biztosan tudom, hogy a beszélgetéseink mindig konstruktívak és elismerőek” – mondta, és bár nem használta a “megoldásfókusz” kifejezést, de tudatában volt annak, hogy ezen a másfajta módon is ránézhetünk egy problémára.

Bár több kollégámmal együtt én sem vagyok száz százalékosan felvértezett megoldásfókuszú szakember, megvannak az elveink (a képzésről hozott tudásunk), amikhez mindig visszatérhetünk és amelyekre mindig utalhatunk, ha szélesíteni akarjuk a látókörünket. Még ha valaki nem is alkalmazza következetesen ezeket az alapelveket a napi munkájában, akkor is van egy közös nyelvünk és közös eszközeink a kacifántos helyzetek hasznos kezelésére: ha felteszek egy (megoldásfókuszú) kérdést, a kollégáim eredményesen követik a gondolatmenetet, és tudunk együtt válaszokat keresni.

Lefogadom, hogy nagyon szeretnek veled beszélgetni!

Hát, nem vagyok benne biztos, legalábbis biztosan nincs mindig így! De bízunk egymásban és hiszünk abban, hogy minden problémánkra létezik megoldás. Becsülöm, amikor a munkatársaim azt mondják, tudnak jobbat – vagy csak azt, hogy úgy gondolják, kell lennie egy jobb megoldásnak, mint amit én csináltam vagy csinálok, csak egyelőre nem tudják, mi az. Ez a fajta bizalom kétirányú.

Elvárom a vezetőktől és a tanároktól, hogy bízzanak a személyes hatékonyságukban, és a diákjaikéban is. Hogy tisztában legyenek a társadalmi fontosságukkal. Az iskolánk nem csak a tudás megtanításáról szól, hanem a társadalmi és személyes kompetenciák építéséről is – a ténybeli tudás csak egy része a teljes képletnek. Emberekkel és emberekért fognak dolgozni: erősítenünk kell a személyiségüket! Azt szoktuk mondani, hogy az iskola arra fókuszál, hogy a tanulók megbízzanak a saját személyes hatékonyságukban, és azt érezzék: “Vagyok, tudok, képes vagyok, akarok és fogok!”

Tisztában lenni a társadalmi fontossgukkal, megbízni a saját képességeikben – ez nagyon jól hangzik! 

A legfelsőbb iskolai bizottságunk huszonnégy tagból áll, köztük van nyolc diák és nyolc tanár is. Idén húsz diák jelentkezett, hogy a bizottság tagja szeretne lenni. Emellett van egy diákigazgatónk is, aki a diákok képviselője – erre a pozícióra huszonöt tanuló pályázott. Úgy gondolom, hogy nem jelentkeznének, ha nem gondolnák úgy, hogy megvan hozzá a képességük, és hogy értékes szereplői a közösségünk felelősségi rendszerének.

Innen is tudhatom, hogy a kollégim nagyszerű munkát végeznek az osztályban: odafigyelnek a diákokra és hagyják, hogy döntsenek az őket érintő kérdésekben. Ezért akarnak részt venni a diákjaink ezekben a bizottságokban és konferenciákon.

Úgy hangzik, mintha azt éreznék, hogy “Vannak, tudnak, képesek, akarnak és fognak!”

Van egy egyéves képzésünk olyan középiskolásoknak, akik nem szereztek végzettséget. Gyakran úgy gondolják, hogy vesztes helyzetben vannak, és nem tudják hogyan haladhatnának tovább szakmailag. Tavaly volt egy karácsonyi buli az iskolában, amin ebből a csoportból énekelt szólót egy lány – ötszáz fős közönség előtt! Az ő önmagába és belénk vetett hite a bizonyíték számomra, hogy a kollégáim nagyszerű munkát végeznek. Ez a szereplés soha nem történt volna meg, ha a kollégáim csupán tanítanák őket a tudásra… ők valóban odafigyelnek a diákok személyiségére, és minden nap lehetőséget adnak nekik, hogy használják és láttassák az erőforrásaikat. Ez az, ami lehetővé teszi a karácsonyi bulis fellépéshez hasonló történeteket.

Ez az, ami a legfontosabb számunkra. Tudjuk, hogy minden diáknak megvan a maga képessége, hogy megtalálja a saját útját – de néha (gyakrabban, mint szeretnénk), nem tudják ezt magukról. Az a célunk, hogy felhatalmazzuk őket,  segítsük őket tisztában lenni a saját kompetenciáikkal, magabiztosnak lenni ezek használatában és rezilienssé válni, hogy szembe tudjanak nézni a jövőbeli kihívásaikkal.

Nagyon büszke vagyok, mikor látom, mennyivel magabiztosabbak, és mennyivel jobban értékelik magukat – már néhány hét után is. Volt egy fogyatékossággal élő diákunk, akinek egyáltalán nem volt esélye, hogy végzettséget szerezzen, és egyetemre vagy bármilyen felsőoktatásba menjen. Készítettünk egy könyvet névadónkról, Inge Katz-ról, amit ez a diák illusztrált (Elise Garibaldi “Roses in a Forbidden Garden – a Holocaust Love Story” című könyvét adaptálta egy tanárunk egyszerűbb nyelvezetre), de emellett sok mást is rajzolt még. Most pedig, láss csodát, művészeti képzésre jár egy egyetemre! Azt hiszem, nem lett volna ilyen ötlete, sem kellő magabiztossága a tanára nélkül, aki nem csak tudására figyelt, hanem őrá, mint teljes emberre – minden erőforrásával együtt.

Tudod, rengeteg hasonló történetem van…

Az jutott eszembe, hogy Steve és Insoo (Steve deShazer és Insoo Kim Berg, a megoldásfókusz alapítói – a szerk.) szintén olyan családokkal dolgoztak, akiket más szakemberek “reménytelennek” írtak le… És bár nem tudhatjuk, hogy a felemelő történeteiteknek és sorsfordító eredményeiteknek van-e köze ahhoz, hogy megoldásfókusszal dolgoztok, de…

Biztos vagyok benne, hogy van köze hozzá, különösen az erőforrásokra fókuszáló hozzáállásnak! Ehhez hozzá tartozik, hogy a megoldásfókuszúvá válásunk egy fokozatos alakulás, és sosem voltunk nullán! Az itteni tanárok emberekkel és emberekért dolgoznak, óriási tapasztalatuk, és kitűnő hozzáállásuk van. – Azért is vállaltam el örömmel az igazgatói pozíciót, mert ezt már akkor is tudtam róluk! – De a legjobb hozzáállás és szándék mellett is jól jönnek a használható eszközök: hogy a nagyobb hátizsákodból könnyebben tudj ötleteket előhúzni, amikor nap mint nap változatos és összetett helyzetekkel szembesülsz.

De a megoldásfókusz mégsem csak egy eszközkészlet számunkra, inkább egy olyan megközelítés, ami erősíti a tartásunkat, ápolja a személyes hatékonyságukat, és egy elismerő nyelvezetként szolgál egymás támogatásához. Közös az a tudás, hogy bármikor összehívhatunk egy megbeszélést, és számíthatunk arra, hogy mindannyian úgy gondoljuk, hogy mindig lehet megoldásokat találni (ezért nem is kifizetődő a problémákról beszélni). Mindig biztosak lehetünk benne, hogy nem vagyunk egyedül, ha hasznos változtatásokat keresünk nehéz helyzetek megoldására.

A tanárok szakmai élettel való elégedettségére is jó hatással van a megoldásfókusz. Fontos, hogy a támogató, fejlesztő hozzáállásunk meglegyen, de ne “gondoskodjuk túl” a diákjainkat. Segíteni másokat, hogy jól csinálják a dolgaikat, önállóan, a saját eszközeikkel. Addig a pontig elsegíteni valakit, ahonnan nincs szüksége ránk, ahol már fölöslegessé tettük magunkat – ez egy coaching alapelv, és tökéletesen passzol ahhoz, amit néha újra meg kell tanulnunk.

A szakmai képzésünk lényege: támogatni és coacholni a diákokat, hogy hatékonyak tudjanak lenni a szakmai és a magánéletükben egyaránt. Fokozni a lehetőségeiket, hogy önmaguk legjobb verziói lehessenek, biztos hittel a saját cselekvőképességükben és nagyon erős tartással. Igyekszem a kollégáimnak a lehető legjobb munkakörülményeket biztosítani, hogy tudják támogatni a tanulóinkat, hogy aztán ők (a tanulók) is ugyanezt tegyék a saját klienseikkel bármilyen munkakörben: fokozzák a erősítsék értékességükbe és képességeikbe vetett hitüket.

A tanári csapat erőfeszítései ezek szerint nem csak a tanulók életére gyakorolnak jelentős hatást, de talán az egész társadalomra is. 

Ettől a megfogalmazástól olyan nagynak tűnik… Általában nem így gondolkodok erről. De ahogy most beszéltem veled (vagy ahogy Katival is szoktam beszélni), úgy érzem: nem túlzok. Természetesen nem minden tökéletes az iskolánkban, nem akarom, hogy így hangozzon. Minden szakképző intézmény hasonló úton van: támogatni a tanulókat saját magukért és a munkájukért való felelősségvállalásban. De persze nagyon büszke vagyok a mi iskolánkra: szerintem van jó talajunk jó magokkal, a megoldásfókusz pedig tulajdonképpen jó kertészeti tudást és képességeket jelent nekünk.

🏄🏻‍♂️

Az interjút Szabó Orsi készítette.