Lisel – Chris Iveson esete

2023. 01. 24.

Egy hölgy, aki Ausztriában született, és éppen csak sikerült megmenekülnie, Bécsből, a zsidók összegyűjtése elől. A családja nagy részének ez nem sikerült, de neki igen, így Londonba jött, ahol azóta időről időre depressziótól szenvedett, vagy az életétől…

Bejött a klinikára, barna esőkabátban, egy kézi táskával. Soha nem vette le a kabátját, és a nagy, nehéz kézi táska mindig ott volt a térdénél. Rám nézett és azt kérdezte, erős osztrák akcentussal: “Mi ez a brief terápia?”

Mondtam, hogy: “Nos, ez… a jövőképet keressük, a megoldást..:” Erre ő: “Velem ez legalább két-három évet fog igénybe venni.

Azt a hibát követtem el, hogy azt mondtam (belül, nem hangosan, csak gondolatban): “Majd meglátjuk, Hölgyem!”

Két és fél évvel később Liselotte még mindig járt hozzám. Rendszeresen jött, havonta, vagy hathetenként, két és fél éven át. Mind a ketten ugyanattól szenvedtünk: egyikünknek sem volt jó memóriája. Ő mindig jött, és elkezdett mondani egy történetet egy vitáról valamelyik szomszédjával, vagy valami ilyesmit. És már vagy öt perce mesélte a történetet, amikor rájöttem, hogy ezt már hallottam. De az öt perc már túlságosan késő, hogy szóljak, hogy ezt már elmesélte máskor is. így sokszor volt, hogy újra és újra ugyanazokat a történeteket mesélte.

Két és fél évvel később meg volt beszélve, hogy jön. Nagyon meleg nyári délután volt, és én nagyon álmos voltam. “Te jó Isten, még a végén elalszom!” – gondoltam magamban. Aztán hallottam magam, amint mondom, “Te jó Isten, és ez Lisel!”

Szörnyű, hogy ezt gondoltam, igazán szörnyű! “Istenem, és ez Lisel!” – ha így kezded el az ülést, neked és az ügyfelednek is véged.

Ezt felismerve beláttam, hogy itt az ideje egy gyors szupervíziónak! Magamhoz tértem és elkezdtem törni a fejem. Elővettem egy darab papírt és azt mondtam: “Rendben, írd le Lisel minden pozitív tulajdonságát!” Fogtam a tollat, és elkezdtem írni: “Lisel határozott, soha nem adja fel, igazi túlélő, jó humorérzéke van és így tovább.

Körülbelül tíz ilyen tulajdonságt gyűjtöttem össze, amikor a recepciósunk felcsengetett, hogy Liselotte a várószobában van. Lementem és belém vágott, hogy elfelejtettem egy földszinti szobát foglalni a beszélgetéshez, és az első emeleti szobák is mind foglaltak voltak. Ez azt jelentette, hogy fel kell jönnie az én szobámba, ami a harmadik emeleten volt egy nagyon magas, viktoriánus házban.

Lisel már nem volt fiatal. Jött felfelé, kip-kop, felfelé a lépcsőn, kimerült, mire felért. Igazából annyira meleg volt, hogy levette a kabátját – először a két és fél év alatt. Ezt az enyhén piszkos, világos barna, felső kabátot, vagy esőkabátot, ahogy mi hívtuk.

Talán azért, mert megtartottam magamnak azt a kis szupervíziót, és a fejemben voltak Lisel értékei, amiket leírtam, igazán brilliáns ülésünk volt. Igazán fókuszált. Örültem neki!

Aztán elértünk a végére, és az ülés végén Lisel mindig tőlünk szokott taxit hívni, de a telefon lent volt a földszinten. Mondta, hogy szeretne taxit hívni. “Használhatja az én készülékemet” – mondtam és rámutattam az asztalomra. Odaült az asztalomhoz, hívott egy taxit. Aztán mikor letette a telefont, felkapta azt a papírdarabot, aminek a tetején az ő neve volt, és megkérdezte: “Ez meg mi?”

Azt gondoltam: “Te jó Isten, nem úgy terveztem, hogy ő is látja majd!”. De aztán rájöttem, hogy végülis semmi szörnyűség nincs rajta, szóval nem számít”, és mondtam, hogy “Gondoltam magára, mielőtt jött, és leírtam néhány dolgot.”

Erre elkezdte olvasgatni, majd egy nagyon becsmérlő mozdulattal odadobta az asztalom oldalára, majd odalépett a kabátjához, felvette, elbúcsúztunk, és ő elindult lefelé a lépcsőn. Hallottam a lépteit, ahogy ment lefelé. Hallottam, hogy megállt, visszafordult és visszajött az emeletre. Tudnom kellett volna, hogy így fog befejeződni.

És ha láttad a Columbo sorozatot, akkor tudod, milyen volt Columbo kabátja. Nos, ez a kabát, amit Lisel hordott, ez Columbo esőkabátja volt. Lisel, mintha ő lenne Columbo, kinyitotta az ajtót, körbe nézett – amit Columbo is tett mindig az epizódok végén -, és azt mondta: “Kaphatnék egy másolatot abból a listából… kérem?” “Persze, természetesen”- mondtam, és adtam neki egy másolatot.

Hetekkel később Lisel megint újra jött hozzám, és egy teljesen rendben lévő ülésünk volt. Körülbelül húsz perccel az ülés elkezdése után Lisel egyszercsak benyúlt a zsebébe, kihúzott egy jól összehajtogatott, ki tudja hányszor elolvasott papírlapot, és megkérdezte: “Ez! Azt akarom kérdezni magától.” Sorra vette a lista elemeit: “Határozott, igen, ez stimmel; képes maga dönteni – hát ki más fog helyettem dönteni?!” – mondta, és folytatta: “Jó humorérzék?! Tényleg? Ha-ha-ha…talán tényleg van ilyenem!” Aztán ment tovább: “Na itt van!” – és elkezdte ütögetni a papírlapot a kezével – “Mi ez az együttérzés?! Ezt honnan veszi?!

Nos, ha visszajelzést adsz, meg kell tudnod indokolni. Meg kell mutatnod a bizonyítékot, különben a másik csak üres fecsegésnek veszi, és ez hitelteleníthet téged.

“Mi ez az együttérzés?!”

“Lisel, emlékszik biztosan, amikor arról beszélt, hogy amikor a szomszédjával ez és ez történt, és, pedig ő korábban nem volt valami kedves Önnel. Ön mégis ebben, és ebben és ebben segítette őt. Azt gondolom, hogy ez igazi együttérzést mutat másokkal.”

Erre ő: “Hoh, oh, oh… lehet, hogy én mégis együttérző vagyok. Mmmmm….nos, igen… és… azt hiszem, most befejeztük.”

És ez volt a vége az együtt-dolgozásunknak. Kettő és háromnegyed év, félúton a két és fél – három év között, amit ő mondott, hogy mennyi idő is lesz.

Ez mutatja, ne vitatkozz az ügyfeleddel. Ha elakadsz és azt gondolod, “Oh, Istenem, Lisel megint.” Akkor legyen rá öt perced, hogy írj egy listát az összes pozitív tulajdonságról, ami csak eszedbe jut. Nem kell megmutatnod neki, de ez újra oda fog fordítani téged az ügyfeledhez és így jó terapeutája tudsz lenni.

A szöveg alapjául szolgáló fordítást és a video feliratát Szilágyi Miklós készítette.

kép:  Glenn Carstens-Peters // Unsplash