“Az előítéleteket kint lehet hagyni” – interjú Gyarmati Katalin mediátorral

2023. 01. 24.

Sorozatunk nyolcadik részében Gyarmati Katalin, mediátor, tréner, coach válaszol a kérdéseinkre.

Mi az, ami lenyűgöz a megoldásfókuszú munkában?

Inkább azt kérdezd, mi az, ami nem! Minden lenyűgöz. Amióta SF-esen dolgozok, nem tudok mást használni. Egyszerűen látom, hogy működik. Az egyéni ügyfeleim közül se ment még el senki úgy, hogy ne lett volna hasznos neki a beszélgetés.

De a tanároknak, szociális munkásoknak, rendőröknek szóló tréningen is, amit tartok, minden eszköz, minden mondat megoldásfókuszú. Anélkül, hogy bármit is mondanánk az SF-ről konkrétan, a hatodik nap után a résztvevők arról számolnak be, hogy átformálódott a szemléletük.

Hogyan formálódik át?  

Talán az egyik legnehezebb fordulat, amit a tanárok megcsinálnak, hogy leszoknak a tanácsadásról. Meg ventillálásról! A képzés hat napja alatt egyáltalán nincs tere annak, hogy azon pörögjenek, mik a nehézségek, hátráltató tényezők. A fókuszuk végig azon van, hogy mi visz előre, mitől lesz nekik személy szerint jobb és könnyebb a saját munkájuk. Arra is hamar rájönnek, miért éri meg úgy kezdeni a napot, hogy „mi lett jobb? És még mi?”. Ezt az “és még mi”-t egyébként hamar megszeretik, és nemcsak a “Mi lett jobb?” kérdés kapcsán, hanem az összes megoldásfókuszú kérdéssel együtt is. Nagyon örülök, amikor először hallom csak úgy spontán egy beszélgetésben az “…és még mi?” kérdést azzal a derűs kíváncsisággal elhangzani, ami azt jelzi, hogy a coach/mediátor szerint van még egy csomó minden válasz ott!  Kaptam már kulcstartót, amibe ez volt belegravírozva, kaptam már tortát ilyen felirattal… Fontos és hasznos kérdés.

A te kedvenc kérdésed micsoda?

Egy időben sokat kísérleteztem a „mi lett jobb” kérdéssel már az első találkozásnál, pedig látszólag értelme sincs, hiszen akkor láttuk egymást először. Tudom, hogy mediáció vagy coaching előtt az ember sokat forgatja magában a dolgokat. Mire hozzám megérkezik valaki, már van egy vázlat a fejében arról, mit fog elmondani. De én a várakozásokkal ellentétben nem azt kérdeztem, hogy mi hozta ide, és nem kértem, hogy meséljen a helyzetéről vagy mondja el az előzményeket.  A “mi lett jobb” kérdés egyszerűen kilök az elképzelt forgatókönyvből, a berögzült gondolati spirálból. Aztán már ezen a vonalon tudunk tovább menni, például úgy, hogy megkérdezem: mi az, amire ő különösen büszke vagy különösen jól ment neki. Ezek eleinte furcsa kérdések, és nehéz rájuk válaszolni. De idővel és gyakorlással meg lehet szokni.

Te magad hogyan szoktad meg ezt a kérdést?

Magammal kapcsolatban? Szívfájdalmam, hogy elég kevésszer kapom meg ezt a kérdést, inkább feltenni szoktam…

Akkor itt az alkalom! Mi az, amire különösen büszke vagy?

Például arra, hogy a képzésünkön részt vevő rendőrnek, rendőri vezetőnek, pedagógusoknak, javítóintézetben lévő fiatalnak, vagy a tököli börtönben épp büntetését töltő embernek ugyanazzal a bizalommal tudom feltenni ezt a kérdést, azáltal, hogy tudom, hogy van benne erősség, és olyasmi, amit különösen jól csinált. A másik oldalon pedig a rendőrnek, pedagógusnak és a fogvatartottnak is ugyanolyan nehéz ezekre a kérdésekre válaszolnia.

Anna a meggyőződésnek, hogy mindenkinek vannak erősségei (nem is kevés), mindenki jó valamiben, különös jelentősége van a reintegrációs beszélgetésekben. Eleve hatalmas dolog, hogy kintről megyünk be, a külvilágot képviseljük és partnerien beszélgetünk. De hogy kívülről bejött emberként olyanokat kérdezünk, hogy mi az, amit az elmúlt időszakban különösen jól csinált, vagy miért lehetnek őrá büszkék a szerettei… Az ilyen irányú kérdések különösen jó ízt adnak az egésznek. Azt az ígéretet is hordozzák magukban, hogy talán a külvilágban is lesznek olyanok, akik nem csak lenézni fogják azért, mert börtönben volt, hanem elismerik őt azért, amiket jól tesz és ami őbenne jó.

Mikor elkezdtük a megoldásfókuszú reintegrációt, akkor fontos kérdés volt számunkra, hogy mit kell tudnunk az illetőről és egyáltalán  tudunk-e olyan teljes bizalommal jelen lenni velük, ahogyan egy SF-es coach azt megteszi. Az derült ki, hogy teljesen lényegtelen, hogy az illető bűnelkövető-e vagy sem: az előítéleteket kint lehet hagyni. Ezt is lehet gyakorolni, és lehet benne fejlődni. Nekem az vált be, hogy olyan szemmel, vagy szűrővel ülök ott, amin keresztül látom, hogy az ügyfelem kint meg fogja tudni valósítani azokat a dolgokat, amiket szeretne. Mindezt vissza is jelzem. Elmondom, milyen erősséget fedeztem fel, rákérdezek a változásra, és legkésőbb akkor, amikor a fenekem eléri a széket (ahogy Hankovszky Kati mondani szokta) elhatározom, hogy meg fogom keresni, mik ennek az embernek az erősségei.

Mesélj még arról, hogy ezt hogyan csinálod!

Senki sem előítélet-mentes. Én is képes vagyok olyasmibe belecsúszni, hogy minden és mindenki milyen rossz. Nekem a legnagyobb kihívás ebben a munkában a javítóban ülő fiatal lányokat látni. A javítóintézet nem börtön, hanem a gyermekvédelemhez tartozik: sokkal szabadabb a légkör, közvetlenebb a beszélgetés, ezáltal többet megtudunk a gyerekekről. Szóval ott ülnek velem szemben a tizenhat éves lányok, és látom, miket cipelnek a hátukon és miken mentek keresztül. Olyan dolgokat, amiken az átlagember hatvan év alatt, vagy inkább soha. Ráadásul nem is kizárólag ők a felelősök: ami velük történt, az velem, vagy bárkivel megtörténhettek volna.

Elképesztő mélypontokból tudnak feljönni. Képesek a bent töltött időt arra használni, hogy átgondolják magukat, tervezzenek, támogatókat keressenek, tanuljanak. Lenyűgöző látni, milyen hihetetlen erőket mozgósítanak. Ez az előítéleteim csökkentésében is nagyon sokat segít: nem úgy ülök ott, hogy ő rabolt, lopott, amit én sose tennék, tehát ő rosszabb mint én. Hanem úgy, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ha az én életem kezdődött volna az övékhez hasonlóan, ha velem történt volna annyi minden, akkor én nem ugyanitt ülnék-e, mint ők. De  az utánkövetésből is látszik, hogy képesek a sorsukat jobbra fordítani, elhatározásokat tenni és ezeket meg is valósítani.

Mi az, amire még különösen büszke vagy?

A Gyöngyösi Kriszta Gigivel tartott mediációs tréningünkre. Ez most már van, korábban Magyarországon nem létezett. Sőt, most már akkreditált, úgyhogy a pedagógusok pontot is kapnak érte. Eddig tizenkét csoportunk volt, és mostanra már nagyon összeállt a tréning. Tudunk bízni a folyamatban, tudunk a csoportra hagyatkozni. Mindent belőlük és az interakciókból szedünk ki, és bármi történhet, nem ijedünk meg tőle, mert biztosan tudjuk, hogy a dolog működni fog. Ha valami felkavarodott bennük, őszintén azt tudjuk mondani: wow, ez tök jó!

Tegyük föl, hogy ez, ami most történt, egy mediációs képzésen valahogyan hasznos. Együtt minden aktuális tapasztalatból ki tudjuk szedni a tanulságokat. A fontos, hogy nem mi mondjuk ki, hogy mi az, ami egy megoldásfókuszú mediációban fontos, hanem mindnet az interakciók tapasztalataiból fogalmaznak meg a résztvevők. Már az első nap vezetnek mediációt, pedig még egyetlen szó sem hangzott el arról, hogy mi a csuda az a mediáció, mit kell csinálnia egy mediátornak, és mi is az a megoldásfókuszú megközelítés.

És még?

Az iskolai projektünkre, amiből a WoWW film magyar adaptációja is készült. Bementünk egy iskolába, és az egyik osztályban megfigyeléseket tartottunk, majd megfigyelés alapú pozitív visszajelzéseket adtunk a diákoknak. Megtanítottuk őket, hogyan skálázzák a saját teljesítményüket és hozzáállásukat. Emellett még egy három napos képzést is tartottunk néhány, az osztályban tanító tanárnak. Ez egy kifejezetten balhés csapat volt. Mégis nagyon hamar, három-négy hónapnyi megfigyelés után eljutottak oda, hogy az osztályon belül mindenki tudott szólni mindenkihez, pedig ez korábban elképzelhetetlen volt.

De talán ennél is fontosabb volt az, ahogyan a tanárok tudtak változtatni. Egyikük így fogalmazott: „korábban azt tanultuk, hogy ha egy diák bármi rosszat csinál, azt írjuk, de a jó dolgokat észre se vesszük”. Nem volt ez egy rossz osztály, tele elvetemült diákokkal, nem olyanok voltak, akik direkt keresztbe akarnak tenni. Amint megfelelő figyelmet kaptak, javult a magatartásuk, iskolai jelenlétük, jobb lett az osztályközösség is… Csak kellett valaki, aki képes volt észrevenni, mit és hogyan csinálnak jól.

Mi az, ami változott a szakmai gyakorlatodban, mióta megoldásfókusszal dolgozol?

Nagyon sok minden. 2015-ben mondtam fel a munkahelyemen, hogy mediátor legyek. Ekkor még csak egy klasszikus haladó mediációs képzés volt a hátam mögött, és úgy dolgoztam, hogy szépen végighallgattam a pár tagjait, akik elmondták, mi a gond, és az hogyan alakult ki. Nagyon leszívott ez a fajta munka: egy három órás válási mediáció után úgy jöttem haza, mint aki nyolc órát robotolt a bányában.

Aztán szinte a semmiből kaptam egy meghívást Hankovszky Katitól Marco Ronzani budapesti workshopjára, ami több szempontból is felüdülés volt. Marco személyisége, karaktere eleve érdekes volt. Beléptem a terembe, és ott ült egy fickó, aki majdnem szétfolyt a széken. Rettentő laza és magabiztos volt. Másrészt kiderült, hogy lehet másképp, és nem kell megtudnom kinek mi a baja, de még azt sem, hogy mit akarnak. Nem kell végighallgatnom azt sok lehangoló dolgot. Már másnap elkezdtem használni, amit itt tanultam, például elkezdtem következetesen az erősségekre rákérdezni.

Az erősségek kutatása nagyon egyszerű eszköz, és némi gyakorlással nagyon bele lehet jönni. Egy tanár például eldöntheti, hogy a mai nap minden hozzá odalépő diákról megfogalmaz magában öt olyan dolgot, amit az illető jól csinál. Vagy egy szociális munkás elkezdheti értékelni, hogy az ügyfele – így vagy úgy – de irányítja az életét, működik, életben van. Sőt, még rá is kérdezhet, hogy mi az, amiket az ügyfele jól csinál. Tudom, nem könnyű, mert a szociális munkás és az ügyfele közötti munka kiindulópontja eleve az, hogy valaki valamit nem jól csinált, mondjuk nem járatta iskolába a gyerekét. Ha így indulok, szinte logikus is azzal folytatni hogy a segítő szakember megmondja, mit csináljon az ügyfél.

Ugyanígy az iskolai rendszerben is a tanár az, aki megmondja, ki milyen szinten van és kinek merre van a fejlődés útja. Ehhez képest hihetelen változást hoz, ha a működő megoldásokból és az erőforrásokból tudunk kiindulni – úgy, hogy magát az ügyfelet vagy diákot tekintjük a kompetens személynek a saját ügyében. Nagy álmom, hogy egyre inkább és minél többen így csinálják majd a iskolákban és a szociális szférában.

És még mi változott?

Magabiztosabb lettem. Bízom abban, hogy ha így állok hozzá az emberekhez, akkor az nekik hasznos lesz. Hiába furcsállják elsőre a kérdéseimet, nem ijedek meg, mert tudom, hogy működni fognak. Nem feltétlenül komfortos kérdések ezek. A hétköznapokban nyilván nem úgy beszélgetünk, hogy „mik a legmerészebb reményeid?”. Vagy ott van például Gigi kedvenc kérdése, a “mit tesz ez neked lehetővé?”, ami egy igazán összetett kérdés. De tudom, hogy megéri ezekkel gyakorolni, edzeni a résztvevőket, mert sokszor láttam már, milyen kapukat nyit meg egy ilyen kérdés.  

Aztán attól is magabiztosabb lettem, hogy úgy érzem, nem kell nekem hihetetlenül extra és nagy dolgokat tudnom. Nem kell szakértőnek lennem, nem kell tudnom, hogy él az adott család. Elég, ha képes vagyok úgy ülni az ügyfeleimmel, hogy elhiszem és elismerem, hogy egy csomó mindent már most is jól csinálnak.

És mint magánember? Mi lett más?

Legtöbbször a magánéletben is rajtam van ez az erőforrás-detektív szemüveg. Akiket szeretek, azokat ezen a szemüvegen keresztül nézem. Így sokkal könnyebb bármilyen haragot vagy megbántottságot elengedni. Rossz érzések helyett arra figyelek, ami működik. Ami engem vagy a másikat vagy mindkettőnket előre visz.

Mostmár a gyerekemet is sokkal jobban békén tudom hagyni – ez is egy változás. Jobban el tudom hinni, hogy képes a saját dolgait menedzselni, még akkor is, ha csak hét éves. Nem akarom, hogy tökéletes legyen. Reggel, iskola előtt nem mondom neki, hogy ilyen vagy olyan legyél, jól viselkedj, fogadj szót… azt mondom, hogy érezze jól magát, és abban hiszek, hogy ha ez megvan, akkor a tanulás már magától jönni fog. Nekem ez kihívás, de látom, hogy hasznos, mert sokkal kisebb így bennem a feszültség, a kapcsolatunkban pedig kevesebb a surlódás.

Hol látnád még szívesen a megoldásfókuszt?

A felsőoktatásban, főként a pedagógusképzésben. Örömmel látom, hogy már vannak is innen-onnan erre irányuló tervek. Nagy álmom még a szociális szféra megoldásfókuszú megújítása. Azt hiszem, ez olyasmi, amit Insoo is boldogan látna a mennyországból.