Radikális elfogadás

2023. 01. 20.

Teret adni a lehetőségeknek

Ne vitatkozz az ügyféllel, adj teret a lehetőségeknek: szólhatna a radikális elfogadás megoldásfókuszú imperatívusza. Ügyfeleink (beosztottjaink, gyermekeink, beszélgetőpartnereink) néha mondhatnak olyan dolgokat, amelyeket megdöbbentőnek, felkavarónak, megengedhetetlennek vagy egyenesen elfogadhatatlannak találunk – saját értékrendünk, vagy a megbízásunkban megfogalmazott, kereteket biztosító szabályok alapján.

Talán mindannyiunk első – és természetes – reakciója ilyen helyzetben egy belső: „jajj, csak ezt ne!”. Hogyan tarthatjuk meg mégis az ügyfelünkbe vetett hitünket és bíztató jelenlétünket ilyen esetben? Bizony, ehhez szökségünk lesz kimunkált készségeink legjavára! Először is arra a bizonyosságra, hogy az, hogy nem vitatkozunk, még nem jelenti, hogy egyetértünk valamivel.

Mark McKergow hasonlatával élve olyan ez,

„…mint egy szép csel a futballban. Amikor remek focisták úgy csinálnak, mintha az egyik irányba indulnának, de végül a másik irányba indulnak. Átrúgják a labdát az ellenfél lába közt, aztán megkerülik, és viszik tovább.”

Mark McKergow
Tanácsadó, író, tanár, a Centre for Solutions Focus at Work alapítója
Meghallhatjuk, amit a beszélgetőpartnerünk mond, feltételezve, hogy jó oka van éppen azt mondani, amit mondott. Steve de Shazer gondolatába kapaszkodva („A változás folyamatosan történik”) bízhatunk abban is, hogy az ügyfelünk által elmondott megdöbbentő, és általunk megengedhetetlennek ítélt dolgok, esetleg az arról alkotott ítéleteink is változni fognak a beszélgetés során.  Mondhatunk igent a lehetőségre, hogy az adott gondolattal később talán tudunk majd valami hasznosat kezdeni – még ha abban a pillanatában el sem tudjuk képzelni, mi lehetne az.

Coaching a börtönben

Göntér Móni alábbi története – egy szabaduló fogvatartottal folytatott coachingbeszélgetéséből – jó példája ennek a radikális elfogadásnak, nyitottságnak és a lehetőségek igenlésének:

Göntér Mónika

Megoldásfokuszú tréner, coach, oktató

„Az egyik ügyfél, akitől kérdezem, hogyan tervezi szabadulás után az életét, azt mondja, ugyanúgy, mint eddig. Értsd: kábítószerrel fog kereskedni, üzletelni. Ilyenkor én mit csinálok? Szerződök vele erre? Nem szerződök, nem szerződhetek! Nem ez a cél. Semmilyen szinten nem tudok ehhez kapcsolódni. De akkor hogyan folytatom?

Van itt több utam. El lehet mondani, hogy ez a program, amiben itt vagy, meg ahogyan én dolgozom, annak az lenne a célja, hogy ide ne kerüljél vissza. Hogy amikor kimész a börtönből, akkor olyan életet éljél, hogy bátran kiengedjem a gyerekeimet a világba, akkor tudjam, hogy ha veled találkoznak, akkor is biztonságban vannak. Például nem kínálod meg őket kábítószerrel.

Lehet ez is egy út, és én nem ezt választottam.

Megkérdeztem, hogy ez hogy lenne ez jó neked? Mire lenne jó? Elkezdett arról beszélni, hogy csak ilyen módon tud elegendő pénzt keresni ahhoz, hogy a mind a négy saját gyerekének lakást vegyen. Ez már valami, amibe tudtunk kapaszkodni. Innentől arról beszélgettünk, hogy hogyan is szeretne ő jó apa lenni. Fogalmam sincs, hogy amikor szabadul, akkor hogyan fog viselkedni, de mindenesetre itt történt egy változás a viselkedésében. Elkezdett azon gondolkodni, vajon ő mit kíván a gyerekeinek. Mitől lesz ő jó apa. Az teszi őt jó apává, hogy az összes gyerekének ad egy lakást, vagy valami más? Aztán a beszélgetés már ementén folyt tovább.

Móni a Megoldásfókusz a Reintegrációban című projekt keretében folytatott beszélgetésének történetét a Pünkösdi Teológiai Főiskola IV. Coachig konferenciáján (Coaching a végeken) mesélte el. A projektről, illetve a börtönökben zajló segítői munkáról szóló teljes előadás itt érhető el:

Matthew Ansley