Mark McKergow: A megoldásfókusz esztétikája

2023. 01. 19.

Minimalizmus és elegancia: sokat elérni valami nagyon kicsivel – az ilyesmi mindig elégedettséggel tölt el. Egy bonyolult modellt bárki össze tud rakni. De ahhoz, hogy valaki egy ilyen egyszerű, mégis megannyi szituációban rugalmasan használható ötlettel rukkoljon elő, mint a megoldásfókusz, ahhoz olyan zseninek kell lenni, mint amilyen Steve de Shazer volt.

A megoldásfókusz nem az egyetlen módszer, ami segít az embereknek előrehaladni a dolgaikban. De számomra egy különösen szép módja. De mitől is olyan esztétikus a megoldásfókusz?

A bejegyzés A Simply Focus podcast Mark McKergow-val készült interjújának átirata. Adaptálta és fordította: Kovács Zsófia

Esztétika a művészetben

Valaminek az esztétikája a művészetben tulajdonképpen egy megközelítési mód, amivel ránézünk egy-egy műalkotásra. Beszélhetünk például impresszionista, kubista, klasszikus esztétikáról – és ezek az esztétikák nem átjárhatók, egyik stílusban készült mű nem magyarázható egy másik esztétikával.

Ha például ránézünk egy klasszikus festményre – Canaletto gyönyörű velencei tájképeire, vagy Gainsborough alkotásaira, gyönyörű, csodálatosan megkomponált, tökéletesen megfestett, gyönyörű kompozciókat látunk. Tudjuk, hogy ezek a munkák sokszor hónapokon át készültek a festők műhelyeiben. Aztán jöttek a franciák, akik szerettek volna kicsit gyorsabban alkotni, ezért elkezdtek a szabadban festeni, egy inkább benyomásokon alapuló módszerrel, ami a pillanatot ragadta meg. Sokkal-sokkal gyorsabban dolgoztak, így a képeik nem lettek olyan gyönyörűek, de volt bennük valami izgalmas hatás.

Monet egyik képének Impressziók volt a címe. A klasszikus nézőpont kedvelői ránéztek, és azt mondták: méghogy ez egy festmény! Ez nem műalkotás, csupán egy félkész vázlat. Mire az impresszionisták azt mondták: nem-nem, ez már maga a kész kép, bizony, ez egy festmény! Ez elég sok ellentétet szült. Aztán a francia uralkodó, III. Napóleon is meglátta ezeket a képeket és azt mondta, ezek nem kerülhetnek ki a nagy kiállításra. Helyette megnyitotta a Salon de Refusés-t, a visszautasított képek galériáját. Sokan nevetni jártak oda, sokan pedig rájöttek, hogy ezek a festmények valójában csodálatra méltók. Így született meg a mozgalom, amely felvette a gúnynevet, amit ráaggattak: impresszionizmus.

Aztán Picasso és Braque eljátszották ugyan ezt a kubizmussal. Őket is sok helyről kiutasították, ezért előálltak a saját kiállításukkal. Vegyünk például egy tál gyümölcsöt és egy gitárt, amiket a régi klasszicista iskola mesterei abszolút tökéletesen és gyönyörűen ábrázoltak. Picasso-t és Braque-ot viszont a különböző szögek érdekelték, így náluk a gyümölcsöknek hirtelen sarkai lettek, a gitár pedig negyvenhét darabra hullott, és minden irányba szétállt. Ez lenyűgöző, de nem hasonlíthatunk egy klasszicista gyümölcsöstálat egy kubista gyümölcsöstálhoz, mert különböznek esztétikailag. Ha az egyik stílus szemüvegén keresztül szeretnénk nézni a másik stílus alkotását, nem leszünk elégedettek. Nem szépnek, hanem őrültségnek fogjuk látni.

Valahol ez a lényege az esztétikának. Amit mi szinte készpénznek veszünk a megoldásfókusz szépségéről, az talán teljesen más, mint amit a korábbi, régebbi terápiás irányzatok művelői gondoltak az ő munkájuk szépségéről. Ezért jó hasonlat a klasszicisták, impresszionisták, kubisták esete, mert mindannyian valami szándékosan különbözőt alkottak, és ha az egyiket a másik sztenderdjeihez méred, a másik mindig őrültségnek fog tűnni. De mindnek megvannak a maga sztenderdjei, normái és esztétikája.

Az alábbiakban megpróbálom összeszedni, mik lehetnek a megoldásfókusz esztétikai elgondolásai.

1. Rövidség: akár egyetlen alkalom

Megoldásfókuszú rövidterápiában a rövidség azt a vágyunkat jelenti, hogy az ügyfél minél hamarabb tudjon ismét előre haladni a saját erejéből. A terápia hatására nem oldódik meg élete minden problémája, de megint képes lesz önállóan boldogulni, és ez a dolgok normális menete. Elvégre mind önállóan kell, hogy éljük az életünket! Persze vannak jobb és rosszabb időszakok, és mi nem egy rosszabb időszakoktól mentes életet kínálunk a kliensnek. Ez őrültség lenne. Amit teszünk, az csupán annyi, hogy segítünk eljutni a következő lépésig, olyan gyorsan, amennyire ez észszerű keretek közt lehetséges és praktikus. Ez lehet akár egyetlen alkalom is – így bármelyik alkalom lehet az utolsó.

A terápia hatására nem oldódik meg élete minden problémája, de megint képes lesz önállóan boldogulni, és ez a dolgok normális menete.

Az ügyfél döntése, hogy vissza akar-e hozzánk jönni, és ha igen, mikor. Így kezdődik az, ahogyan a kliens kezébe adjuk az irányítást. Bizonyos értelemben a kliensé a hatalom. Persze sosem veszítjük el teljesen a befolyásunkat és a hatalmunkat, de amit lehet, szándékosan visszaadunk belőle az ügyfélnek. Megbízunk benne az első pillanattól fogva.

2. Az ügyfél autonómiája: ő hozza a döntéseket

Hogy mikor ér véget a munka, azon túl a kliens számos más dolgot is önmaga dönt el. Például hogy mik a reményei, milyen lesz az első napja, miután megtörtént a csoda, hol áll most a skálán –sok másik eldöntendő dolog között. Nem akarjuk megtanítani az ügyfeleinknek, hogyan éljék az életüket: azt majd ők megoldják! Kérdezünk, és bátorítjuk őket, hogy válaszolják meg a kérdéseinket, de nem mondjuk meg nekik, mit tegyenek.

Igaz, a megoldásfókuszú munka is igényelhet több időt, és van, hogy közbe kell avatkoznunk, ha a kliens nincs biztonságban. De én, mint coach nem elsősorban ezért vagyok ott, hanem azért, hogy segítsek az ügyfelemnek megélni az autonómiáját, és valami jóra használni azt, úgy, ahogy neki tetszik. Nem akarom megváltoztatni a gondolkodásmódját. Csak azt szeretném, ha elgondolkozna azon, mit is szeretne. Szakértőnek sem kell lennem. Annak vagyok a szakértője, hogyan kell előremozdítani egy beszélgetést, és ez rengeteg lehetőséget teremt: a kliens hozza a döntéseket, a kliens irányít. Milyen szép ez így!

3. Radikális elfogadás: teret adunk a lehetőségnek

„…az, hogy az ügyfél mond valamit a harmadik percben, még nem jelenti azt, hogy ne mondhatna mást a hetedikben.”

A radikális elfogadás Steve de Shazer gondolata – és talán manapság keveset beszélünk róla. Steve korai írásaiban így fogalmaz: „Ne vitatkozz az ügyféllel!” Lehet, hogy az ügyfelünk olyasmit mond, ami meglepő vagy felkavaró számunkra, de az, hogy nem szállunk vitába vele, nem feltétlenül jelenti, hogy egyetértünk. Csak elfogadjuk, és azt mondjuk: „igen”, aztán meglátjuk, mit tudunk kérdezni vele. A mottóim egyike, hogy a változás folyamatosan történik, tehát az, hogy az ügyfél mond valamit a harmadik percben, még nem jelenti azt, hogy ne mondhatna mást a hetedikben.

Úgyhogy ne akadjunk fenn. Ne vitatkozzunk. Kicsit olyan ez, mint egy szép csel a futballban. Amikor remek focisták úgy csinálnak, mintha az egyik irányba indulnának, de végül a másik irányba indulnak. Átrúgják a labdát az ellenfél lába közt, aztán megkerülik, és viszik tovább – ehhez komoly készségek kellenek. Halljuk, ahogy a kliens valami igazán felkavaró dolgot mond, mégsem vitatkozunk vele. Az első (természetes) reakciónk ilyenkor az lehet, hogy „ne, kérlek csak ezt ne!” De ha ezt mondanánk, akkor vitába szállnánk, és ha mi vitatkozunk, az ügyfelünk is vitatkozni fog. Érdemes felfedeznünk, hogyan tudunk valóban az ügyfél bíztatására koncentrálni. Arra, hogyan használja a kreativitását, hogy más szemszögből is lássa a problémákat. Nem vitatkozunk, hanem teret adunk a lehetőségnek. Rá kell vennünk az ügyfelet, hogy ő végezze el a munkát.

Soha ne dolgozz keményebben, mint az ügyfeled! – ezt mindig megtanítom a képzéseimen. Ha keményebben dolgozol, mint az ügyfél, akkor valahol valami nagyon félrement. Többnyire azért, mert nem igazán fogadjuk el, amit az ügyfél mond, terelni próbáljuk őt valamerre, ő pedig ellenáll ennek, aztán egyszer csak észrevesszük, hogy már vért izzadva dolgozunk. Egy kicsit olyan ez, mint a küzdősportokban, amikor a másik erejét használjuk ellene… Persze itt nem ellene használuk, inkább vissza szeretnénk csatornázni felé. Ha valami miatt boldogtalan, akkor fogjuk ezt az energiát, és megnézzük, hova lehetne irányítani. Ha vitázom vele vagy tanácsokat osztogatok, akkor ez nem fog működni. Akkor fog, ha olyan tükröt tartok, ami visszatükrözi felé az energiát.

4. A felszínen maradni

A felszínen maradás érdekes pont: olyasmi, ami nem nagyon jelenik meg más megközelítések esztétikumaként. Általában az a cél, hogy próbáljunk nagyon okosak lenni, komolyan venni, amit a kliens mond, de azért olvasni is a sorok közt. Próbáljunk leásni a mélyére, hogy meglássuk a valódi  problémákat és valódi érzéseket. Valahol ott bugyborékolnak ezek a háttérben, a kulisszák mögött. Nagyon tetszik, ahogy a megoldásfókusz a felszínen tud maradni, miközben komolyan vesszük azt, amit az ügyfél mond. Mindössze ennyi. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Talán ez is a tiszteletről szól.

A tisztelet összeköti ezeket a dolgokat: a kliens autonómiáját, a szélsőséges elfogadást és a felszínen maradást. Arról szól, hogy tiszteljük a másikat, mint embert. Arról, hogy joga van úgy élni az életét (a büntetőjogi kereteken belül, persze), ahogy neki tetszik. Nem vesszük el az életüket egy végeláthatatlan terápiával, amire nincs szükségük, és amit nem engedhetnek meg maguknak.

A felszínen maradás is ebbe a körbe tartozik. Ha mondanak nekünk valamit, nem próbálunk okoskodni, egyszerűen csak felhasználjuk vagy nem, elengedjük a fülünk mellett, és a beszélgetés megy tovább. Nem használjuk a hamis metaforákat az érzésekről, amiket ha elfojtunk az egyik oldalon, akkor előtörnek majd valahol máshol, mintha valamiféle szivárgó vizes ágy lenne az emberek fejébe ültetve! Nem keressük az emberekben működő háttérmechanizmusokat, nem akarunk rájönni, mit érez valójában vagy mi motiválja, mi mozgatja igazából a kliensünket. Ezek a kérdések másra várnak, mi ilyesmit nem teszünk. Ez megint a hatalmas tiszteletünk jele. Tiszteljük, ahogy a másik ember csinálja a dolgait és azt is, hogy szabad ember, aki tud élni a szabadságával. Bizonyos szempontból szinte elvárjuk tőle ezt azzal, ahogy kérdezünk. Mi a legjobb reményed? Nem „mi a főnököd legjobb reménye?”, vagy „mi a feleséged legjobb reménye?”, vagy „mi az anyukád legjobb reménye?”, „mi a tanárod legjobb reménye?”, hanem mi a te legjobb reményed? Itt kezdődik. Lehet, hogy a partner vagy a főnök vagy a tanár később bejön a képbe valahol, és az is érdekes lehet, de nem innen indulunk. Nem csak felkínáljuk a szabadságot, de el is várjuk, hogy éljenek vele.

Ezek erős szavak, erős beszédmód, erősebb mint ahogy általában beszélünk. A megoldásfókusszal dolgozók általában gyengédek és gyengédnek tűnnek, de én azt gondolom, hogy ez valójában egy nagyon is mély megközelítés, és néha igen kemény tud lenni. Ha felteszünk egy kérdést, azzal elvárjuk, hogy a másik éljen a szabadságával, és ha ő ezt visszautasítja, akkor fel kell tennünk egy másik kérdést. Aki látta Chris Iveson-t munka közben, találkozhatott már ezzel a gyakorlatban:

– Mi lenne az első jel a csoda után?
– Nem tudom, halvány lila gőzöm sincs.
– Mikor kelsz föl?
– Tényleg nem tudom. Hogy várhatod, hogy válaszoljak erre?
– Oké, lássuk be ez tényleg nehéz kérdés. Mikor kelnél fel?

Újra és újra kérdez. Ahelyett, hogy tehetetlenül elengedné az ügyfelet, benntartja ebben a térben, ahol élhet a szabadságával.

5. Az apró különbségek értéke

A pályám elején volt egy alkalom, amikor egy könyvtár menedzserét coacholtam. Arról panaszkodott, hogy a csapata nem csinálja azt, amit remélt tőlük. Megkérdeztem, mikor volt olyan, hogy csinálták, Azt felelte, nem nagyon volt ilyen. Még kezdő megoldásfókuszú szakemberként is feltűnt a különbség aközött, hogy soha nem volt ilyen, és hogy „nem nagyon volt ilyen”. A „nem nagyon” azt jelenti, hogy azért néha megtörtént. Elkezdtem firtatni ezt a „nem nagyon”-t. Hogyan történt az, amikor csinálták? Nagyjából két perc múlva az ügyfelem véget vetett az ülésünknek, mondván, hogy pontosan tudja mit kell tennie, köszöni szépen.. Sajnos soha nem kérdeztem meg, mi volt, amit tennie kellett. Ma már azt kívánom, bár megtettem volna mert akkor sokkal jobb sztori lenne. Ezek az icike-picike (vagy annak tűnő) apróságok a legértékesebbek, mert egy olyan különbségre mutatnak rá, amiből építkezni lehet, és jelzik, hogy a változás lehetséges, sőt elkerülhetetlen, illetve azt is, hogy az ügyfél nagyobb kontrollal rendelkezik a saját élete fölött, mint azt gondolta. Ha kicsi változtatásokra képes vagy az életben, az azt jelenti, hogy nagyokra is. Noha ezt soha nem mondjuk ki, tulajdonképpen így megyünk előre.

De az, hogy a változás folyamatosan történik nem azt jelenti, hogy mindig minden változik. A világ egy nagy káosz lenne, ha ez így történne. Ez a gondolat csak emlékeztet minket arra, hogy mindig van lehetőség változásra. Ha nem így gondolnánk akkor, könnyen elfogadnánk, hogy semmi sem történhet. De ha feltételezzük, hogy mindig lehet változás, akkor mindig lesz okunk keresgélni az apró kis különbségeket is, és nagyon-nagyon gyakran rájuk is fogunk találni. Ha pedig jó kérdéseket teszünk fel, akkor az ügyfelünk is elkezdi majd megtalálni ezeket a különbségeket, és az egész olyan lesz, mint egy guruló hólabda. Milyen érdekes is ez!

A megoldásfókuszú párbeszéd során arról is beszélünk, miket vettél észre eddig, ami jó volt,  vagy legalább egy kicsit jó volt, esetleg egy egészen kicsit kevésbé rossz. Alkalmak, amikor a vágyott jövő már megtörtént (a múltban). Ez a vágyott és megtörtént jövő mind a részletekben rejlik. Minél inkább beleássuk magunkat ezekbe a részletekbe, annál inkább válnak cselekvési lehetőséggé és valósággá. Annyira más ez, mint az általános elgondolás, miszerint a nagy problémákhoz nagy megoldások kellenek.

Steve Johnson