Mi kell a gyerekeknek ahhoz, hogy még jobbak lehessenek?

Sorozatunkban olyan szakemberekkel beszélgetünk, akik megoldásközpontú (Solution Focused = SF) szemlélettel (is) dolgoznak. Tanáraink, képzéseink résztvevői és barátaink mesélnek arról, hogyan használják a brief coaching módszertárát a mindennapi gyakorlatban. A tizedik interjúban Atzél Réka, utazó gyógypedagógus, (az Érdi Tankerületi Központ Utazó Gyógypedagógiai Hálózatának vezetője), gyermekpszichodráma-asszisztens válaszol a kérdéseinkre.

Mi az, ami lenyűgöz a megoldásfókuszban?

Az, ahogyan átalakította a kommunkációmat a gyerekekkel, tanárokkal, szülőkkel illetve a saját gyermekeimmel is. Már nem a nehézségekre fókuszálok, hanem azt keresem, ki miben ügyes, hol vannak az erősségei, miben tehetséges. 

Sokkal többet kérdezek, mint amennyit mondok. Jobban ott tudom hagyni a felelősséget a szülőknél, pedagógusoknál – a szakmai beszélgetéseimben szinte csak mediálok. Nincs az az érzésem, hogy állandóan mindent nekem kell megoldanom. Így a nehéz történetektől sem terhelődök le annyira és sokkal hatékonyabban, sokkal többet tudok segíteni.

Jól hangzik! Hogyan csinálod?

Minden gyereknél máshogy! Egy ADHD-s gyerek például nehezen tud fókuszálni, pörög és elfárad, miközben pörög – ezzel együtt nagy energiákat tud befektetni megismerési folyamatokba. A fejlesztésen bújjuk a lexikonokat vagy az internetet, aztán leírjuk, amit olvastunk, és közben megfigyeljük, hogyan sikerült fókuszált figyelemmel dolgozni úgy, hogy közben sok-sok információ volt jelen. 

Vagy ha valaki erősen diszlexiás, de imád bringázni, akkor a biciklikről beszélgetünk, írunk, olvasunk, elemezzük az alkatrészeket. A gyerek észre sem veszi, hogy szövegeket dolgozunk fel! Nem arról beszélünk, hogy mi a nehézsége, hanem arról, miért hasznos egy adott nyelvtani szabály, ha az ember szereti a biciklit. De van, aki egy brazil szappanoperáért vagy a minecraftozásért rajong. Mi mindig a gyerek érdeklődésének, tehetségének a farvizén megyünk: mi kell ahhoz, hogy Minecraftban még jobb legyél, vagy a sorozatot jobban ismerd? Nem csoda, hogy a gyerekek motiváltak.

A közös munkánál ugyanakkor mindig megbeszéljük, hogy az adott feladat (játék), melyik készségét fejleszti, miért jó neki, hogy ezzel foglalkozunk. Így tudatosabb szintre visszük a fejlesztést.

Egy diszlexiással úgy tanulok verset, hogy visszahallgatjuk a diktafonra felmondott szöveget, aztán a versmondáskor előadási technikákat: hanglejtést, hangsúlyt, szemkontaktus tartását gyakoroljuk. Ez ugyanúgy verstanulás, csak teljesen máshol van a hangsúly. Számomra ez a megoldásfókusz: azt keresem, mi kell a gyerekeknek ahhoz, hogy még jobbak lehessenek!

(Meghatározó olvasmányom Kristine Barnett: A szikra című könyve, amit egy anya írt a fiáról. A megoldásfókuszhoz nagyon hasonló a gondolatvilága. Azokat a tevékenységeket csinálta a fiával, amiknél látta, hogy „szikra gyúlt a szemében”.)

És még? Hogyan csinálod?

Kérdezd inkább úgy, hogyan csináljuk! Miután két éve elvégeztük az első megoldásfókuszú képzésünket (Megoldásfókuszú mediátor képzés pedagógusoknak), elkezdtem hetente nézni a képzés szervezőjének, a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanácsnak az oldalát, hogy azonnal lássam, ha újabb csoport indul. Szóltam kilenc iskolának, a szakszolgálatnak és az összes körzeti óvodának, hogy ez egy igazán hasznos képzés. 

A következő alkalmon a résztvevők 90%-a a mi térségünkből volt. A negyedik alkalom elején Katiék már meg is kérdezték, kik azok, akik tőlem tudnak a képzésről. Mostanra több mint hatvanan végeztük el ezt a hat napos tréninget: óvodavezetők, szakszolgálat vezetők, utazó gyógypedagógusok, pedagógusok. 

Mi, az Érdi Tankerületi Központ kilenc állományban lévő utazó gyógypedagógusa, mind elvégeztük a kézpést. Szóval nem egyedül csinálom, hanem a kollégáimmal együtt, és ez óriási erő.

Akkor hogyan csináljátok?

Mondok egy példát! Minden gyógypedagógus évente kétszer fejlesztési tervet ír az általa fejlesztett gyerekek számára. A kollégáimmal korábban is az osztályfőnököket, a szülőket és a gyerekeket bevonva, közösen beszéltük meg ezeket a terveket. Viszont azt most kezdjük bevezetni, hogy a közös tervezésnél együtt beszélgetünk a szülővel és gyerekkel, és a kitűzött célt a vágyott jövő felől indítjuk. Például azt kérdezzük, hogy ha fél év múlva visszatekintenek majd erre az időszakra, milyen változásnak fognak tudni örülni, mikor lesznek boldogok, elégedettek a fejlődéssel mind az iskolai, mind az otthoni környezetben.

Ez egyrészt azt jelenti, hogy a fejlesztési terv nem tőlünk, gyógypedagógusoktól jön, másrészt nem arról szól, hogy mi nem megy, hanem arról, hogy mikor lesz a gyerek büszke magára (vagy a szülő büszke a gyerekére). Eleve nem hiányalapú megközelítés, és bőven kerülhet bele olyan cél is, hogy a gyerek valamelyik tehetségét fejlessze. 

A közös tervezés révén az otthoni és az iskolai életben is ugyanarra a célra futunk. Ha a családnak az a fontos, hogy legyen a gyereknek két barátja az osztályban, akkor megállapodhatunk, hogy a szülők engedik a gyereket az új barátaival online játszani, én pedig együtt hívom az adott gyereket fejlesztésre. 

Szintén fontos, hogy fél évre összesen két célt tűzünk ki. Szerintem normál fejlődésmenetű gyerekek családjában is nagyon gyakori, hogy a szülők (és főleg az anyák) szétesnek a sok feladattól. Ahol nehézsége van a gyereknek, ott ez fokozottan igaz. Nem lehet mindenre fókuszálni – de kitűzzük a legfontosabb vagy legsürgetőbb célokat, és fél év múlva ezeket szem előtt tartva tudunk örülni. Számomra ez a fajta egyszerű fókusz is garantálja, hogy könnyebben tudunk a sikerekre figyelni a folyamat során. 

És még hogyan csináljátok?

Az egész onnan indult, hogy autizmusban érintett, integráltan tanuló gyerekeknek szerettünk volna még eredményesebben segíteni. Rájöttünk, hogy közösségépítés nélkül nem tudunk érzékenyíteni: az egyik alapul szolgál a másikhoz. 

Mostanra van már egy jól működő, három alkalmas közösségépítő programunk olyan gyakorlatokból és játékokból, amelyek során a gyerekek pozitívan, az erősségeikre építve kapcsolódhatnak egymáshoz. Játszunk olyat, amiből kiderül, mi az, amiben mindenki ügyes, és mi az, amiben csak néhányan. Vagy egyszerűen csak azt mondom, lépj oda ahhoz, akivel ugyanazt csináltátok hétvégén. A lényeg, hogy megtapasztalják, mennyi közös van bennük. Jóval nehezebb bántani az udvaron egy olyan gyereket, akiről tudom, hogy ő is szeret kockulni, fára mászni vagy imádja az unikornisokat – akárcsak én. 

Foglalkozunk a nehézségekkel is, de nem mondjuk, hogy ez most autizmus vagy diszlexia. Csak azt mondjuk, álljon a terem bal oldalára az, akit felidegesít, ha váratlanul helyettesítő tanár jön az órára, és jobbra az, akit ez egyáltalán nem zavar. Vagy megnézzük, ki az, akit a zene nyugtat meg, ha fáradt, és ki az, aki a csendet és a sötétet szereti ilyenkor. Ezt lehet messziről indítani (például onnan, hogy ki szereti a hamburgert és ki a hot dogot), és mire eljutunk az ADHD-ra vagy az autizmusra jellemző jegyekig, addigra a gyerekek felfedezik, hogy mindenkinek vannak erősségei és nehézségei is. Az autizmus pedig ezeknek a nehézségeknek egy jellemző konstellációja – nem pedig valami tőlük teljesen idegen, furcsa dolog. 

Arról, hogy egy tanuló autizmusban érintett csak akkor beszélünk, ha a szülő és a gyerek is jóváhagyja ezt. Ilyen esetekre van egy autizmus animátorunk, aki egy külön órán célzottan beszél az autizmusról, és az érintett gyerek is szót kap. De addigra már az egész osztály túl van néhány alkalom közösségépítésen, és az összes gyerek tudja, mi igaz rá az autizmus halmazból és mi nem. Rájöttünk, hogy legtöbbször nem is kell kimondani ezeket a szavakat: ha jól működik a közösség, akkor az integráltan tanuló gyerekek belesimulnak  a csoportba. 

Mi az, amire ebből az egészből különösen büszke vagy?

Három évvel ezelőtt még összesen öt-tíz alkalommal hívtak minket iskolákba egy tanév alatt. A múlt tanévben már több mint ötven órát tartottunk. Ebben a tanévben pedig át kellett alakítanunk az órarendünket. Most minden kedden tartok közösség építő órákat két kollégámmal együtt. Egy osztály legalább három alkalommal. Ez egy tanév alatt összesen százhúsz óra fixen – és ehhez jönnek még az eseti megbízásaink. Mindez óriási változás, és azt gondolom, hogy országos szinten egyedülálló. 

Teljesen megváltozott a kommunikációnk is. Folyamatosan kint vagyunk az iskolákban, és az intézményvezetők, pedagógusok tudják, miben és hogyan tudunk segíteni. Kialakítottuk a közös nyelvünket megoldásfókuszú alapokon. Régen sokszor olyasmivel hívtak minket, hogy “borzasztó nehéz ezzel a gyerekkel, mit kell megírnunk, hogy magántanuló lehessen”, most pedig azt mondják: “ezt és ezt szeretnénk, gyere el az osztályba, beszéljük meg, mit lehet csinálni.” Kicsit több mint két év alatt itt tartunk. 

Hatékonyan és gyorsan tudunk reagálni – még így is, hogy jóval több lett a munkánk. Az esetmegbeszéléseinken nem a nehézségeket ventilláljuk, hanem mindenki a megoldásra fókuszál. Ha valahol történt egy bántalmazás, arról kezdünk el gondolkodni, melyikünk tud odamenni és mit kellene csinálni, hogy jobb legyen. Azért tudunk évi ötven vagy százhúsz órát facilitálni, és egyből akcióba lendülni, mert nem terhel minket a problémák súlya: bízunk magunkban, a kollégáinkban, a gyerekekben, a szaktudásunkban és abban, hogy tudunk segíteni!

És még? Mik azok a dolgok, amikre jó okotok van büszkének lenni?

Tavaly a Szülők Fóruma konferencián tartottunk egy előadást ebben a témában. Előtte kérdőíves adatgyűjtést végeztünk: megkérdeztük az iskolákat, mi az, ami működött, és mi működhetne jobban. Kiderült, hogy a hetedik osztályokban nem igazán volt eredményes, amit csináltunk. Rájöttünk, hogy ennek az az oka, hogy ezekbe az osztályokba jellemzően november – december táján hívtak minket: akkor, amikor már nagyon nagy volt a baj, így a közös munka nem hozott változást. De miért is a hetedik? Ez nagy jelentőségű: hatodik osztály után rengeteg gyerek elmegy hatosztályos gimnáziumba. Az osztályösszevonások révén olyan – egymásnak többnyire idegen – gyerekek kerülnek össze, akiknek korábban azt sugallták (vagy éppen nyíltan megmondták), hogy az okosok, a jó tanulók elmennek. Nem csoda, ha a maradóknak alacsony az önértékelésük, az pedig természetes, hogy egy újonnan alakuló közösségben beindulnak a hierarchiaharcok. Mindezeknek köszönhetően nagy az esély, hogy megjelenik a bántalmazás is. 

A kérdőívek elemzése alapján ebben a tanévben már elébe mentünk a dolgoknak: májusban megkérdeztük az iskolákat, hol lesz osztályösszevonás, szeptember első két hetében pedig célzottan ezekben az osztályokban tartottunk közösségépítő órákat. Karácsonyig ez háromszor másfél órát jelentett. Megkérdeztük tőlük, mik azok a dolgok, amikre szívesen visszatekintenek majd hetedik osztály végén. Mik azok, amik miatt azt mondják majd, hogy jól tudták érezni magukat az új közösségben. Minden osztály mást fogalmaz meg (nem bántjuk egymást, jól tanulunk, közös programokat csinálunk), mi pedig megerősítjük őket abban, hogy vannak látványos dolgok, amiket talán már el is kezdtek. 

Hivatalos visszamérésünk még nincs erről az újításról, de a tanárok visszajelzése alapján nem indult el, vagy sokkal kisebb mértékben jelent meg a bántalmazás ezekben az osztályokban. Év közben pedig senkit nem vettek ki bántalmazás miatt. Ez egy nagyon konkrét célcsoport, amire korábban nem láttunk rá. Mennyivel egyszerűbb megoldani három prevenciós órát, mint a durva bántalmazásos eseteket kezelni!

Jó ezt hallgatni! Mondj még ilyen büszkeséget!

Az egyik iskolába azzal hívtak minket, hogy az egész felső tagozatban ellehetetlenült a tanítás, annyira sok a probléma és a bántalmazás. Felajánlottuk, hogy a tanári karral és a teljes felső tagozattal dolgozunk. 

Elsőként a pedagógusoknak tartottunk két workshopot, úgy, hogy az iskola, a pedagógusok és a gyerekek erősségeit helyeztük a fókuszba. Aztán a felső tagozat kapott közösségépítést: két csoportban egy-egy saját, és abból  egy (!) közös célt tűztek ki, és azokon dolgoztak év végéig. A harmadik összejövetelen megkértük a gyerekeket, hogy szedjenek össze három dolgot, amit a tanárok változtattak és jobban csinálnak azóta, hogy belevágtunk a közös projektbe. Videózni kellett volna, amikor már a kilencediket sorolták! A tanárok sokszor mindenféle visszacsatolás nélkül dolgoznak, ezért nagy dolog, hogy megtudták: a gyerekek nagyon is észrevették az erőfeszítéseiket. 

Aztán a tanárok is elmondták, miket vettek észre a gyerekeken, mitől jobb nekik az osztályban tanítani. A probléma ugyan nem oldódott, meg, de a tanárok és a gyerekek szerint is egy kicsit jobb lett a helyzet – ami óriási dolog! Mindenki észrevette, hogy a másik belerakta az energiát a változásba. A gyerekek és a tanárok bizalmát megnyertük, idén reméljük, újra hívni fognak minket, és közben alakul majd a folyamat szépen a gyerekek és a tanárok saját erőforrásaiból. 

És még? Mire vagy különösen büszke?

Például arra, ahogyan meg tudjuk erősíteni az apák szerepét a családokban a konzultációk során. Az SNI-s gyerekek között statisztikailag több a fiú, így az apai minta – akármilyen is – különösen fontos tényező a gyerek életében. Nem könnyű az apáknak: sokszor marginális szerepben vannak, a jéghegy csúcsát látják, kevés időt tudnak a gyerekkel tölteni. Nem csoda, hogy a fogadóórákról is gyakran elmaradnak, hiszen legtöbbször csak azt hallják, hogy a gyerekük problémás, vagy milyen galibát okozott megint. 

Mi úgy kezdjük, hogy megkérjük a szülőket, hogy mind ketten jöjjenek el a fogadó órára, és gondolják át közösen, mi az, amiben ügyes a gyerekük, mi az, amit szeret. Ez eleve egy jó felhívás, aminek az eredményéből aztán jól is tudunk dolgozni. Megkérdezzük, mi az, amit együtt szoktak csinálni, mit szeret vagy mitől nyugszik meg a gyerek. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi változhatna, hogyan lehetne könnyebb az élet a közös munkánktól. Vagy arra, hogy mi az, amit maguk a szülők jól csinálnak, és amiért büszkék lehetnek magukra!

Mit tesz mindez lehetővé?

Az apák (illetve a szülők) felengednek ezektől a témáktól. Újszerű és felemelő dolog arról beszélniük, hogy büszkék a gyerekükre, vagy arról, hogy szülőként miért lehetnek büszkék saját magukra. Sok az elvált szülő, és az ő esetükben talán még fontosabb, hogy visszahozzuk és megerősítsük az apákat. Arra törekszem, hogy a szülők – mindegy, hogy együtt vagy külön élnek – reményt kapjanak és közös elhatározásra jussanak abban, hogy mit képviselnek a gyerek felé. A gyerek megérzi, hogy ez az ügy érte van, és ez eleve nagyon feszültségoldó hatású.

Segíteni szeretnék abban, hogy a szülők (főleg az apák) működő módokat találjanak a gyermekükkel való kapcsolat erősítésére. Az anyák gyakran panaszkodnak, hogy a gyerek és az apa is túl sokat játszik számítógépen: de akkor miért ne lehetne rutin, hogy heti egyszer együtt játszanak?! A közös élmény a legjobb kapcsolódás az apa és a gyermek között! Ilyenkor a konzultáción egyszerre dolgozunk azon, hogy az anya elismerje a közös játék fontosságát, és azon, hogy az apa elfogadja az anya szempontját és hajlandó legyen keretezni, keretek közé szorítani például a játék idejét. 

Míg régen tízből kétszer, ma tízből nyolcszor jönnek el a konzultációinkra az apák. Ezt nagyon-nagyon értékes eredménynek gondolom.

És még? Mit tesz mindez lehetővé?

Ez az egész vonalvezetés teljesen más, mintha a hagyományos problémamegoldó észjárással csinálnánk. Miután átbeszéltük az erősségeket, büszkeségeket, tehetségeket, vágyakat, reményeket és a változásból származó előnyöket, megkérdezem, hogy én magam miben tudom támogatni őket. Nem az történik, hogy a gyógypedagógus elmondja, mi a probléma, aztán az egyéni fejlesztéseken “megjavítja” a gyereket… A családok átélik, hogy a felelősség és a változáshoz szükséges erőforrások is náluk vannak – a gyógypedagógus pedig megoldóemberből egy támogató partnerré válik. Az iskola és a család többé nem egymással szemben állnak. Minden szereplő megérzi, hogy partnerek vagyunk, és kedvvel indulunk el egy közös úton, ami az egész család életét jobbá teszi majd.

Az interjút készítette: Szabó Orsi

Képek forrása: 1

Oszd meg másokkal is

Share on facebook
Share on linkedin
Share on email

Megoldásfókusz a postafiókodba!

Írjunk neked a képzésekről, eseményeinkről és egyéb hasznos a dolgokról? Iratkozz fel hírlevelünkre!

Olvastad már?

interjú

Örömtelibb, könnyebb, élvezetesebb így az élet – interjú Göntér Mónival

Sorozatunkban olyan szakemberekkel beszélgetünk, akik megoldásközpontú (Solution Focused = SF) szemlélettel (is) dolgoznak. Tanáraink, képzéseink résztvevői és barátaink mesélnek arról, hogyan használják a brief coaching módszertárát a mindennapi gyakorlatban. Sorozatunk nyolcadik részében Göntér Móni, coach,

coaching

Az elbizonytalanodott coach – Peter Szabo története

A szöveg Péter 2019-es Coachkonferencián tartott előadásának átirata. Körülbelül hat-hét hónapja sikerül már magamat elbizonytalanodott állapotban tartani úgy, hogy közben még élvezni is tudom. Azért tudom ezt élvezni, mert imbolygok, és nagyon bizonytalan vagyok, hogy