Találkozunk 
a betekintőn
egy képzésen
egy workshopon
coachingon
 ?
  • info@solutionsurfers.hu
  • +36 70 323 1324

Örömtelibb, könnyebb, élvezetesebb így az élet – interjú Göntér Mónival

Sorozatunkban olyan szakemberekkel beszélgetünk, akik megoldásközpontú (Solution Focused = SF) szemlélettel (is) dolgoznak. Tanáraink, képzéseink résztvevői és barátaink mesélnek arról, hogyan használják a brief coaching módszertárát a mindennapi gyakorlatban. Sorozatunk nyolcadik részében Göntér Móni, coach, coachképző, tréner, a Solutionsurfers csapatának tagja válaszol a kérdéseinkre.

Mi az, ami lenyűgöz a megoldásfókuszú szemléletben?

A megoldásfókusszal (SF – Solution Focus) való találkozás nekem egy ráismerés, rácsodálkozás volt. Megtudtam, hogy van neve annak, amit csinálok! Egyre többször tapasztaltam meg, mennyire hasznos – nekem vagy az ügyfeleimnek -, ha elkezdjük feltérképezni azt, amit már eleve jól csinálunk. Nagyon gyakran úgy van, hogy a dolgoknak ez a része – amit jól csinálunk -, azt teljesen természetesnek tekintjük, észre sem vesszük magunkon. De mások észrevehetik, és velük együtt mi magunk is rácsodálkozhatunk arra saját magunkban, amit addig természetesnek hittünk.

Szívesen rácsodálkozom arra, amit mások jól csinálnak, és örömmel teszem fel a kérdést: hogyan csináltad? Ez szokatlan és sokszor zavarba ejtő, de annyi mindent lehet belőle tanulni! Mivel leendő coachokat is képzek, számomra nagyon fontos, hogy ha egy tanítványom valami extra dolgot csinál, akkor az ne csak egy egyszeri jó példa, klassz anekdota maradjon, hanem stabil készségként vagy technikaként is fel lehessen mutatni. Egy létező, működő, jól megragadható lépésekből álló, megcsinálható és ami a lényeg: megtanulható készségként vagy technikaként.

Te hogyan csinálod?

Például úgy, hogy erőforrásaikban szólítok meg másokat. Ez olyasmi, amin dolgoznom kellett, nem jött magától. Igaz, személyiségemből és neveltetésemből fakadóan van egy alapvető bizalmam az emberek felé, amit sokáig természetesnek vettem, és nem igazán foglalkoztam vele. Aztán amikor felismertem és feltérképeztem ezt az erőforrást, akkor figyeltem fel rá, hogy van néhány ember, akivel ez a magától értetődő bizalom mégsem működik. Olyanok, akik esetleg nem szimpatikusak, akik megbántottak, vagy akikről van valami olyan zavaró háttérinformációm, amit nem tudok kitörölni a fejemből. Elkezdtem kísérletezni, hogy ilyen emberekkel, ilyen helyzetekben hogyan tudok mégis együttműködő és támogató lenni. 

Az egyik technikám az, hogy elképzelem, az illető milyen helyes, szeretnivaló kisbabának született: pont olyannak, mint én magam vagy bármelyikünk. Arra gondolok, hogy én csak hálás lehetek, hogy ilyen családdal, szülőkkel, támogató közegben nőttem föl, és talán a másik ember nem – de ezt nem rovom föl neki. Tudatosítom, hogy valahol ugyanolyanok vagyunk – így már tudok hozzá kapcsolódni. 

Egy másik gondolat, ami szintén segíteni szokott nekem, hogy azt a másik (éppen még ellenszenves) embert is biztosan szereti valaki, tehát kell, hogy legyen benne valami szeretnivaló. Ezt a szeretnivaló dolgot kezdem el keresni benne, és azonnal máshogy érzem magam. 

Solution_Surfers_24_sep-21

Göntér Mónika

Megoldásfokuszú tréner, coach, oktató

Olyan oktatásért, olyan iskolai környezetekért dolgozom szerte az országban, amiben élvezet benne lenni.

És még? Hogyan csinálod?

Volt valaki, aki egyszer nagyon megbántott, de tudtam, hogy kell majd vele még találkoznom. Ha csak eszembe jutott a dolog, éreztem, hogy megy föl a pulzusom, és zavarban vagyok – nem tudtam volna úgy nézni az illetőre, ahogyan általában az emberekre tudok. Egyéni coachingban ügyfélként jutottam arra, hogy tulajdonképpen az, hogy az illető megbántott, egy olyan fontos tapasztalat volt nekem, ami lehetővé tette, hogy megvizsgáljam magam egy ilyen különleges helyzetben. Innentől tudtam úgy tekinteni erre a személyre, mint valakire, aki lehetőséget adott nekem a tanulásra. 

Az ilyen és hasonló felismerésekért nagyon megérte beletenni ezt az önismereti munkát: nem hordozok magamban sérelmeket, és meg tudom látni, hogyan tudok valamit jóvá fordítani. Sokkal örömtelibb, könnyebb, élvezetesebb így az élet.

Mi az, amire még büszke vagy?

Például arra, ahogyan most támogatni tudom a hallgatókat és tréningrésztvevőket. Coachképzőként és trénerként korábban sokszor elég türelmetlen voltam. Különösen amikor azt láttam, hogy valamit elmondtam, gyakoroltuk és a résztvevők mégsem úgy csinálják. Ez mára teljesen elmúlt. A hallgatók rendszeresen vissza is jelzik, hogy a képzés során elfogadva, bátorítva és partnerként kezelve érezték magukat.

Számomra fontos, hogy nem csak úgy teszek, mintha…, hanem ez az elismerés és elfogadás őszintén megszületett, megszületik bennem. Ha a hallgatókat látom, sokszor arra gondolok: én sem voltam jobb, annak idején, amikor elkezdtem. Nem azt látom, most milyenek, hanem azt, hogy mivé válhatnak, ha ezen az úton haladnak. Most, több év coachképzői múlttal a hátam mögött, sokszor látom, hogy ezek az feltételezéseim be is igazolódnak.  Hogy tényleg valami olyasmivé válnak a hallgatók, amit elképzeltem róluk, vagy még annál is jobbá. 

A türelmetlen elégedetlenségemtől nagy utat tettem meg idáig, a valódi elfogadásig. Jó látnom, hogy képes vagyok ilyen utat bejárni, képes vagyok tanulni és fejlődni.

Hogyan csinálod ezt a tanulást és fejlődést?

Folyamatos önvizsgálattal és saját nézőpontom rendszeres megkérdőjelezésével. Kamaszkorú és kamaszkorból kinövő gyerekeim vannak, akik sokat segítenek ebben – az erőforrásaim feltárása mellett nagyon sokat tanulok tőlük és általuk. Van nekik egy jó éleslátásuk, és nem is finomkodnak, időnként mondanak nagyon erős dolgokat. Ezekre mindig tudtam elgondolkozva tekinteni, és azt kutatni, vajon mit látott meg bennem a gyerekem, hogy ezt vagy azt mondja. 

Már a gyerekek születésekor vagy talán még előtte megbeszéltük a férjemmel, önálló, talpraesett felnőttekké szeretnénk nevelni őket. Ennek sok részlete van, de ez, az önállóság benne az egyik legfontosabb. Máig olyan alapvetés számunkra, ami segít a napi szülői döntések meghozatalában: annak megválasztásában, hogy hogyan szólunk hozzájuk, hogy mit teszünk és mit nem. 

Egy apró példa, hogy amikor óvodás korukban meg akartam tanítani őket önállóan cipőfűzőt kötni, akkor erre nagyon tudatosan igyekeztem rászánni az időt. Fejben tartottam, hogy azt akarom, hogy ezt (is) önállóan meg tudják csinálni, és volt olyan, hogy tizenöt perccel hamarabb indultunk, hogy tényleg legyen rá idő. Azt hiszem, többek között ennek a hozzáállásnak köszönhetjük, hogy most, kamaszként is szuperül tudunk velük beszélgetni. Nem hiszek abban a képben, amit gyakran festenek a tinédzserekről: hogy flegmák, egész nap csak az ágyban heverésznének vagy éppen ajtót csapkodnak. A saját tapasztalatom az, hogy lehet másképpen. 

De nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy nálunk minden tökéletesen működik… Volt, hogy sietni kellett és bekötöttem én a cipőfűzőt helyettük, és van, hogy ideges leszek, felmegy a pumpa – nálunk is van ilyen. De amikor lehiggadunk, tudjuk emlékeztetni magunkat, sőt, most már a lányaink emlékeztetnek minket: “nem pont ti akarjátok, hogy önállóak legyünk?!”. Ez számomra nem pofátlanság vagy szemtelenség részükről, hanem egy lehetőség emlékezni arra, hogy mi is valóban a célunk.

Wow! És ezt hogyan csinálod?​

Igyekszem a teljes rendszerben, a családban gondolkodni, és arra törekedni, hogy a döntéseimmel a család egészének a boldogságát maximalizáljam. A lehetséges maximum kijöhet úgy is, hogy valakinek nincs kedve például egy programhoz, de az a program többieknek többet hozna, mint amennyit tőle elvenne – ezért dönthet úgy, hogy a közös maximum érdekében ő is részt vesz a dologban. Ha így nézem, jól látszik, hogy anyaként is megengedhetjük magunknak, hogy szánjunk időt saját feltöltődésünkre, mert a rendszer számára sokkal többet ér egy kipihent anya, mint amennyi mínuszt jelent az a fájdalom, amit a gyerek átél az elváláskor. 

Gyerekcoachinggal is foglalkozom, és ennek kapcsán anyákkal. Ebben is azt szeretem a legjobban, ha a családdal is tudok dolgozni. Hiszen coachként nem csak a gyerekek, és nem csak a szülők, hanem az ő együttesük vagy összességük boldogságáért dolgozunk. A család egy kis rendszer, és persze ki lehet ezt a felfogást terjeszteni társadalmi szintre is. 

Nemrég publikálták a Megoldásfókuszú társadalmi változás kiáltványát - így a társadalmi szint most különösen izgalmas és aktuális. Mesélj róla még egy kicsit!

Volt idő, amikor vehemensebb voltam ezen a téren – most inkább a saját házam táján söprögetek. Járok iskolákba, oktatási intézményekbe tréningeket tartani, és sok mindenben nem értek egyet azzal, ahogyan ezek az intézmények működnek.  Az egész rendszert átformáló változás elindítása viszont túlmegy az én hatáskörömön, erőmön. Inkább azokra a dolgokra figyelek, amiket én magam meg tudok tenni, amikre én magam közvetlenül tudok hatni. Hatok a saját családomra, a főiskolai hallgatóimra, a tréningjeimen részt vevő emberekre, a kollégáimra – ők pedig ugyanígy hatnak, továbbhatnak a saját köreikben.
Az is lehet, hogy változni fogok és egyszer majd ismét elszántabb leszek, de egyelőre azt remélem, hogy ez a sok pici hatás egyre jobban terjed. Mint mikor esőcseppek potyognak a vízbe, és az általuk létrehozott kis hullámok  tovább terjednek, aztán – ha elég közel kerülnek egymáshoz – össze is érnek.

Hol látod ennek a terjedésnek és összeérésnek a bizonyítékait?

Rengeteg jó példát látok! Alulról jövő kezdeményezéseket, amik bizonyítják, hogy akármilyen is a rendszer, mindig lehet valamit csinálni! 

Itt van például Atzél Réka, gyógypedagógus. Elvégzett egy megoldásfókuszú képzést, és annyira tetszett neki, hogy elkezdte a munkatársait is lelkesíteni, és küldeni őket a képzésre. Mára az ő tankerületében több mint ötvenen elvégezték a képzést, és kezdtek el megoldásfókuszú módszerekkel dolgozni. Ez az ott dolgozók tíz százaléka. Ez már egy olyan arány, ami jó eséllyel elindít valamiféle szervezeti változást is. 

Szuper példa még a nagyszénási Czabán Samu Általános Iskola, ahol egy komplex programot valósítottak meg. 

Vagy amikor egyszer úgy hívtak egy osztályba, hogy van egy gyerek, akiért –  a peremhelyzete miatt – az anyukája és az osztályfőnöke is aggódott. Az egyéni coaching során hamar kiderült, hogy ez a kislány valójában nagy békében van az ő helyzetével. A beszélgetésünk során felsorolt néhány ötletet arra, hogyan tudna közelebb kerülni az osztálytársaihoz, de azt is elmondta, mennyire szeret egyedül sétálni, gondolkozni, rajzolgatni. Elmentem az osztályába,és a WoWW módszer szerint dolgoztam velük illetve különféle játékos tréningfeladatokat adtam nekik. Egy szó sem esett arról, hogyan integráljuk a kislányt! A pozitív pletyka feladatban külön figyeltem, hogy a kislány milyen visszajelzéseket kap. Minden képzeletemet fölülmúlva az derült ki, hogy a gyerekek is elismerik a kislányt az olvasottsága illetve az okos gondolkodása miatt. Külön kiemelték, milyen nagyra tartják, hogy szereti és ismeri a komolyzenét. Háromszor negyvenöt percet dolgoztunk ezzel az osztállyal – egyetlen egyszer találkoztunk. Egy hónap múlva a kislány anyukája írt nekem, hogy mennyit változott a helyzet: a gyermeke jól van, ő maga pedig egészen megnyugodott vele kapcsolatban. Az osztályfőnök tőle függetlenül egyenesen úgy fogalmazott, hogy olyan, mintha egy egészen új osztálya lenne.
Azt persze nem tudhatom, hogy ebben az egészben nekem mekkora szerepem volt, de ha csak egy nagyon kicsi is, akkor már elégedett vagyok a munkámmal.

És még? ​

Sokan úgy jönnek a “gyerekes” képzésre, hogy már olvasták valamelyik könyvet, és néhány dolgot ki is próbáltak belőle. Jó jel, hogy sok helyre hívnak sokféle módon: néha egy anyuka mondja az osztályfőnöknek, hogy dolgozzunk együtt, máshol egy pedagógus olvas egy cikket, amiben szerepel a WoWW, és megjön a kedve, hogy kipróbálja a saját osztályában, és sokszor tartottam már tréninget pedagógusoknak vagy újabban iskolai szocmunkásoknak is. 

És persze csomó mindenről nem tudunk: van, aki csak egy könyvet vagy cikket olvas el, és elkezdi kipróbálni, nála hogyan működik. Egy jó példa erre a kezdő osztályfőnöki óra ötlete: év elején az osztállyal közösen ránézni, milyen osztály szeretnénk lenni, mit teszünk már most ezért, és ki mivel járul hozzá egyénileg ahhoz, hogy még jobbak legyünk. Egy pici eszköz, aminek segítségével a gyerekek nagy dolgokra képesek. Ilyen kicsiben, és a teljes rendszert tekintve is azt tapasztalom, hogy az elvetett magok szépen kihajtanak. Sok-sok magocska pedig sokat, idővel pedig egyre többet és többet tud teremni. 

A témában izgalmas még...

Oszd meg másokkal is

Share on facebook
Share on linkedin
Share on email

Megoldásfókusz a postafiókodba!

Írjunk neked a képzésekről, eseményeinkről és egyéb hasznos a dolgokról? Iratkozz fel hírlevelünkre!

Olvastad már?

coaching

Ajándékozz képzést karácsonyra!

Ajándékozz képzést karácsonyra – adunk hozzá egy könyvet / DVD-t a webshopból ajándékba!  1. Használd a “solsurferskarácsony”* jeligét a webshopban! (csupa kisbetű, ékezettel)2. A képzés mellé tegyél a kosárba egy olyan kiadványt, aminek a megajándékozottad

interjú

Örömtelibb, könnyebb, élvezetesebb így az élet – interjú Göntér Mónival

Sorozatunkban olyan szakemberekkel beszélgetünk, akik megoldásközpontú (Solution Focused = SF) szemlélettel (is) dolgoznak. Tanáraink, képzéseink résztvevői és barátaink mesélnek arról, hogyan használják a brief coaching módszertárát a mindennapi gyakorlatban. Sorozatunk nyolcadik részében Göntér Móni, coach,