Találkozunk 
a betekintőn
egy képzésen
egy workshopon
coachingon
 ?
  • info@solutionsurfers.hu
  • +36 70 323 1324

Az elbizonytalanodott coach – Peter Szabo története

A szöveg Péter 2019-es Coachkonferencián tartott előadásának átirata.

Körülbelül hat-hét hónapja sikerül már magamat elbizonytalanodott állapotban tartani úgy, hogy közben még élvezni is tudom. Azért tudom ezt élvezni, mert imbolygok, és nagyon bizonytalan vagyok, hogy az, amit most csinálok, igazán coaching-e. Hogy ez még professzionális-e. Egyúttal pedig érzem, hogy ezt az elbizonytalanodást biztos tapasztalton és talajon csinálom. Nem imbolygó talajon. Én imbolygok, de a talaj eléggé szilárd.

Mi volt az, ami ennyire mélyen és tartósan elbizonytalanított abban, hogy mit is csinálok, mint coach?

Csütörtökön este kapok egy telefonhívást egy fiatal hölgytől, akivel már volt kétszer -háromszor beszélgetésünk. Este, munkaidő után csípett el. Azért kérte, hogy föltétlenül találkozzunk legkésőbb szombaton délelőtt, mert egy epileptikus roham jött rá. Ez tizennégy éves korában kezdődött, de akkor, amikor hívott, már négy éve nem volt rohama. A négy év alatt úgy nézett ki, hogy biztonságos a dolog, annyira is, hogy például elkezdett autóvezetést tanulni, hogy kiváltsa a jogosítványát.

Csütörtök reggel mégis megtörtént. Elment dolgozni és munka közben egyszer csak eltűnt a helyéről. Nagyon fájdalmas dolog ez, begörcsöl mindene az embernek. Az összes kollégája – akik nem is tudták ezt róla-, látták, hogy ő ott fekszik és szenved. Sérülések is történnek ilyenkor. Minden szempontból nagyon kellemetlen. Valahogy érthető, hogy azt mondta: Péter, szeretnék veled erről beszélni.

Szombaton reggel úgy döntöttünk, hogy az állomásról elmegyünk egy közeli parkba és a ott, a parkban sétálunk együtt. Sétálunk egymás mellett, és elkezdi mesélni a csütörtöki napját. Mondja, hogy neki milyen volt a sokk, hogy a kollégák hogyan reagáltak. Olyasmiket mondtak, hogy “ügyes vagy, majdcsak jobb lesz ez!”. Fölhívta a szüleit, hallotta, hogy teljesen föl vannak dúlva, mert szeretik a lányukat, a legjobbat kívánnák neki, és most félnek és nem értik: miért az én gyerekem, miért már megint… Mesélt arról, hogy bement a kórházba, és az orvosok újra elkezdték vizsgálni, mindenféle hipotézisekkel jöttek.

Ez a mese körülbelül negyvenöt percig tartott. Azok, akik engem ismernek, most nagyot csodálkoznak, mert tovább, mint két és fél percig, mesét arról, hogy mi nem működött és hogyan volt nehéz, általában nem szoktam hallgatni. Érdekes módon azon a délelőttön sétáltam mellette, és hallottam, hogy hogyan meséli mindazt, ami rosszul sikerült. Gondolkodtam, hogy Péter, most aztán kellene valamit csinálni. Felelősség, mint coach, meg ilyen cucc. Meg profizmus. Komolyan olyanokon gondolkoztam, hogy ha erről volna felvétel, és megmutatnám olyanoknak, akik azt hitték, nálam tanulták a coachingot… Nem hogy ez nem jó coaching, de nem is coaching! Egyszerűen sétál vele, és nem csinál semmit. Eltelt a két és fél perc, és vannak ezek a dolgok, hogy célkitűzés, vagy hogy milyen irányba szeretne fejlődni. Ezeket a dolgokat nagyon korán tisztázni kellett volna, mert, gondoltam, hogyha nincs tisztázva, akkor ez a beszélgetés sehova sem fog vezetni.

Érdekes módon semmi kedvem nem volt föltenni ezt a kérdést. Bár egy kicsit még küzdöttem magammal, hogy kellene, de nagyon nem volt kedvem.

Akkor kezdődött, hogy elbizonytalanodtam, mert saját magamat nem igazán így ismerem, ráadásul harmincöt éve tudom, mi mindent lehetett volna csinálni abban a negyvenöt percben. Mi az, hogy mint profi coach ott vagyok valakivel, és nem mondom, hogy segítenék, mert saját magán kell segítenie. De valamilyen módon hasznos szerepben lehetnék… És egyszerűen nem ment.

Körülbelül negyvenöt perc után elért a meséje a nap vége fele. Este fél tizenegykor, amikor már sötét volt, eldöntötte, hogy elmegy a városba sétálni. Az orvosok azt mondanák, hogy ezt nem szabad csinálni, főleg egy ilyen roham után nem. Egyedül meg pláne nem. De benne valahogy nagyon erős lett ez a tiszta gondolat, hogy neki sétálnia kell.

Aztán elkezd sétálni a városban a híd fele. Egy gyönyörűszép folyó folyik a város körül. Felmegy a hídra, visszatekint a hídról a városra, és egy hihetetlen, még sohasem tapasztalt érzés – vagy több mint egy érzés – fogja el. Azt mondta, hogy látja a várost, és először életében szerelembe esik avval a várossal, amiben fölnőtt, Azt mondta, hogy érdekes volt, mert ez a szerelem ez valahogy terjeszkedett. Mintha saját magát is elkezdte volna másképp szeretni.

Érdekes, hogy negyvenöt percig kibírtam nagyon lusta lenni és nem csinálni mindazt, amit kellene, most viszont egy teljesen indokolatlan nagy kíváncsiság jött rám, hogy: ez most érdekel. (Szóval az nem… de ez most érdekel…) Elkezdtem föltenni olyan kérdéseket, amikről úgy gondoljuk, hogy nem hasznos kérdések, mert az látszik belőlük, hogy egyszerűen csak kíváncsi a pasi, és nem az ügyfélnek ad lehetőséget arra, hogy reflektáljon, hanem a saját kíváncsiságát szeretné táplálni. Azt mondtam: “Várjál, várjál! Hogyan történt? Mikor eldöntötted… mikor kimentél a házból… pontosan szeretném hallani, hogyan volt a folyamat, nagyon részletesen. Egyszerűen végtelenül kíváncsi voltam.

Megint eszembe jutottak a régi résztvevők, és gondolkodtam azon, hogy ha meg kellene indokolni, hogy ez most miért és hogyan profi coaching… Eszembe jutott, hogy megint egy kicsit bajban vagyok, de akkor is igazán, tényleg nagyon kíváncsi is vagyok. Tíz percig nagyon részletekbe menően elmesélte, hogy mi volt az a folyamat, amiben ő benne volt, és aminek a végén nem csak a városba, hanem saját magába is beleszeretett – újra és másként. Minthogyha saját maga is más lett volna, mint az, akinek a rohamja volt reggel.

Aztán lassan letelt az idő. Annyira profi azért vagyok, hogy ha vége az órának, akkor vége az órának. Elkezdtünk visszasétálni az állomás felé, ahonnan jött.

Annyit mondott: Amikor csütörtökön este fölhívtalak, tudtam, hogy veled kell beszélnem. Tudtam, hogy nem azt fogod csinálni, amit a kollégák csináltak, nem azt fogod csinálni, amit a gondban levő szüleim csináltak, nem azt fogod csinálni, amit az okoskodó orvosok csináltak… – aztán elnevette magát – …és nem csodálkozom, hogy nem is azt csináltad, amit egy profi coachnak kellene csinálnia. Akkor nagyjából visszaértünk az állomásra, és azt mondta: végtelen hálás vagyok, hogy nem azt csináltad, hanem azt, ami most történt.

A profi módon való jelenlétemben nagyon elbizonytalanodtam az utolsó hónapokban. Ami lassan kezd épülni, az az elképzelés, hogy egész más módon tudok jelen lenni. Valami mással vagyok összekapcsolódva. Legjobb esetben talán az ügyféllel is. Más történik, mintha profi módon azt csinálom, ami tudom, hogy működik, és profi módon nagyon hasznos.

Kívánom neked, kedves olvasó, hogy ha valamilyen elbizonytalanodás ér téged, érjen szilárd talajon. Erősítsd is azt a talajt, hogy amikor belekerülsz valamibe, amit nem terveztél, az értékes legyen ne csak neked, hanem azoknak is, akikről gondoskodsz.

Oszd meg másokkal is

Share on facebook
Share on linkedin
Share on email

Megoldásfókusz a postafiókodba!

Írjunk neked a képzésekről, eseményeinkről és egyéb hasznos a dolgokról? Iratkozz fel hírlevelünkre!

Olvastad már?

coaching

Ajándékozz képzést karácsonyra!

Ajándékozz képzést karácsonyra – adunk hozzá egy könyvet / DVD-t a webshopból ajándékba!  1. Használd a “solsurferskarácsony”* jeligét a webshopban! (csupa kisbetű, ékezettel)2. A képzés mellé tegyél a kosárba egy olyan kiadványt, aminek a megajándékozottad

interjú

Örömtelibb, könnyebb, élvezetesebb így az élet – interjú Göntér Mónival

Sorozatunkban olyan szakemberekkel beszélgetünk, akik megoldásközpontú (Solution Focused = SF) szemlélettel (is) dolgoznak. Tanáraink, képzéseink résztvevői és barátaink mesélnek arról, hogyan használják a brief coaching módszertárát a mindennapi gyakorlatban. Sorozatunk nyolcadik részében Göntér Móni, coach,